Kinek az érdeme az erős amerikai gazdaság?

Donald Trump amerikai elnök úgy véli, neki köszönhető „minden idők legerősebb konjunktúrája”. Az amerikai gazdaság helyzetét állandóan az elődje, Barack Obama elnöksége alatti erőtlen fellendüléssel hasonlítja össze. Azzal, hogy az idei növekedés meghaladja a 3 százalékot, a munkanélküliség 3,7 százalékos, illetve több állás jön létre, mint amennyi munkanélküli van az országban, a gazdaság helyzete Trump hivatalba lépése óta erőteljesen javult.

A makrogazdasági indikátorok évtizedek óta nem voltak ilyen kedvezők.

Mindeközben Obama is azt állítja, hogy az ő érdeme az erős gazdasági helyzet. Azzal érvel, hogy intézkedései megakadályozták, hogy egy jóval súlyosabb válság alakuljon ki a 2008-as pénzügyi krízist követően. Sem Trump túlzó kijelentései, sem Obama szelektív memóriája nem érhet nagy meglepetésként minket.

Az amerikai elnökök túl sok dicséretet és túl sok bírálatot kapnak a választóktól, illetve a történészektől a hivatali idejük alatt történtekért. A legtöbb elnöki intézkedést ugyanis a kongresszus révén fogadják el, amely gyakran módosítja, vagy meg is vétózza azokat. Továbbá sok más tényezőt is folyamatosan figyelembe kell venni, nem utolsósorban a Federal Reserve (Fed) monetáris politikáját. Mindeddig a Fed az új elnök, Jerome Powell vezetésével helyes politikát folytatott, de ez nem akadályozta meg Trumpot abban, hogy panaszkodjon, amiért a kamatok túl gyorsan emelkednek.

Trump zúgolódásai azonban elhalványulnak amögött, ahogy Jimmy Carter egykor a televízióban vonta kérdőre a Fedet azért, hogy miért nem csökkenti a kamatokat az 1970-es évek elszabaduló inflációja közepette.

Ugyanolyan fontossággal bírnak a világ többi részén zajló gazdasági és politikai események, a hazai és a külföldi technológiai és demográfiai tényezők, illetve az előző kormányzatok intézkedései, amelyek szűkíthetik vagy növelhetik egy hivatalban lévő elnök lehetőségeit. Például Ronald Reagan két számjegyű inflációt örökölt Cartertől. George H. W. Bush egy latin-amerikai adósságválságot, illetve egy bankkrízist kapott örökségül. El kell ismerni Reagan és Bush érdemeként, hogy mindketten időben felismerték a problémát, és támogatták az azokat kezelő sikeres intézkedéseket, annak ellenére is, hogy előre lehetett látni, milyen politikai kárt okoz az a gazdasági visszaesés, amely az intézkedéseket követte.

Bill Clinton pedig alacsony inflációt és egy magára találó pénzügyi rendszert kapott örökségül. Azután, hogy a republikánusok többséget szereztek a kongresszus mindkét házában az 1994-es félidős választásokon, Clinton együttműködött velük a költségvetés kiegyensúlyozása és a jóléti rendszer reformja érdekében. Majd George W. Bush került a Fehér Házba, aki a nem elégséges védelmi kiadásokból fakadó helyzetet örökölte meg. Elnöksége elején a 2001. szeptember 11-i terrortámadás rámutatott a hadsereg újjáépítésének, illetve a belbiztonság erősítésének szükségességére. Végezetül Obama a pénzügyi krízist és az azt követő gazdasági válságot kapta meg.

Elnöksége a II. világháború utáni időszak leggyengébb gazdasági kilábalásának bizonyult, részben amiatt, hogy megkísérelte a gazdaság nagy részének átalakítását.

Ezek az amerikai példák eltörpülnek a más országokban az utóbbi években végbement fejleményekhez képest. Kelet-Közép-Európában a hidegháború utáni reformerőknek sikerült az addigra kifulladó, központilag irányított tervutasításos szocialista rendszerből a szabadpiaci gazdaságba történő átalakulás. Venezuelában pedig, bárki kerül is majd Nicolás Maduro helyére, a chavezizmus gazdasági és szociális katasztrófáját fogja megörökölni.

Visszatérve 2018-ra, az Obama-korszak szabályozásainak visszafordításával és a társaságiadó-reform elfogadásával a Trump-adminisztráció elősegítette a növekedés erősítését. Trump külkereskedelmi politikája azonban kockázatosnak tekinthető. Ha sikeresnek bizonyul abból a szempontból, hogy eléri a kínai piac megnyitását, illetve visszafogja az amerikai cégek technológiai transzferét, akkor konstruktívnak fog bizonyulni. Ha ezt azonban egy hosszú kereskedelmi háború előzi meg, az súlyos károkat okozhat. Trump gyakran új szintekre emeli az amerikai elnökök túlzó kijelentéseit a szokásos frázisával: „Ilyet még nem látott a világ.” Ez azonban nem azt jelenti, hogy a korábbi elnökök se bocsátkoztak volna túlzásokba. Például Obama ismétlődően „startra kész” infrastrukturális projektekről beszélt a 2009. februári élénkítő törvénycsomag elfogadása után.

Később azonban elismerte, nincs olyan, hogy startra kész projekt.

Obama azt is állította, hogy senki nem tudta előre, mennyire súlyos lesz a 2008-ban elindult gazdasági válság. Ám én rögtön a megválasztása után rámutattam egy írásomban, hogy ez a recesszió egy igazi válság, jóval súlyosabb, mint az elmúlt 25 év rövid, enyhe recessziói. Később Obama sajnálkozott amiatt, hogy nem kommunikálta korábban, mennyire súlyos lesz a válság. Ha megteszi, talán jóval nagyobb élénkítő csomagot fogadtathatott volna el. De ha senki nem tudta, mennyire súlyos lesz a válság, hogy lehetett volna azt hamarabb kommunikálni?

Úgy tűnik, Obama könnyedén elfelejtette, hogy az első elnöki ciklusa során az éves költségvetések ismétlődően 4 százalék feletti gazdasági növekedéssel számoltak a következő néhány évre. Utólag kiderült, hogy ez a duplája volt a megvalósult gazdasági növekedésnek. Egyértelmű, hogy vagy a tanácsadóinak nem volt pontos képük a gazdaság valódi helyzetéről, vagy túl optimisták voltak Obama intézkedéseinek hatásosságával kapcsolatban. Azóta a „szekuláris stagnálás” diszkreditálódott elméletéhez nyúltak, hogy magyarázatot tudjanak adni az erőtlen gazdasági fellendülésre.

Ennek eredményeként Trump a hivatalba lépésekor egy olyan államadósságszintet örökölt meg, amely megduplázódott Obama elnöksége alatt, továbbá megkapta a gyorsan növekvő kamatokat, illetve a nyugdíjbiztosítási rendszer, valamint az idősek egészségügyi ellátását segítő Medicare program nem elégséges forrásokkal jellemezhető helyzetét. Ilyen feltételek mellett Trump legnagyobb és legészszerűbb szakpolitikai javaslatai valószínűleg súlyos költségvetési kényszerekbe fognak ütközni. Már kizárta, hogy változtatni fog a nyugdíjrendszeren. Emellett meghiúsult a republikánusok kísérlete az Obama által bevezetett egészségügyi reform (Obamacare) visszavonására, illetve nem sikerült elérniük a szegényebb sorsúakat segítő állami egészségügyi program (Medicaid) kiadásnövekedésének megfékezését.

Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy az átmeneti emelkedést követően a védelmi kiadások az idei költségvetési év után ismét elégtelen szintre esnek majd vissza.

Bár a Trump által tavaly decemberben aláírt adócsomag intézkedései főként a kezdeti időszakban érvényesülnek, és így azok most segítik a gazdaság növekedését, hatásaik az állami bevételek emelkedésében eddig alig jelentkeztek. Sajnos a növekvő deficit miatt nehezebb lesz a csökkentett személyi jövedelemadót tartósan fenntartani.

Egy gazdasági válság esetén a választók inkább Trumpot fogják hibáztatni, mint hogy azt gondolnák, neki köszönhető a jelenlegi boom. Miután az elnök arra törekszik, hogy a nevéhez kössék a mostani gazdasági helyzetet, így nem lesz egyszerű számára az, hogy bűnbakkeresés esetén a felelősséget a Fedre, a demokratákra vagy bárki másra hárítsa át.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org