Az eurózóna gazdaságának közelgő lejtmenete

A májusi európai parlamenti választásokat valószínűleg Európa belső démonjai fogják kísérteni, az olasz költségvetés ügyében harcot vívó római populista kormányzattól kezdve a visegrádi országokban kialakult xenofób frontig. Emellett a hagyományos centrista pártok válsága távolról sincs megoldva, pedig ezek a politikai erők lényegi fontossággal bírnak a konszenzus kialakításában és fenntartásában az EU-ban, még ha a szükséges reformok végrehajtása terén nehézségeik vannak is.

De ha Európa egy gazdasági lassulással néz szembe, ahogy azt az indikátorok jelzik, akkor az EP-választások előtti diskurzus nagymértékben megváltozhat.

Néhány hónappal ezelőttig az uralkodó narratíva az volt, hogy a gazdasági válság véget ért, még a krízis által leginkább sújtott, az eurózóna perifériáján lévő államokban is. Ebből adódóan az európaiak más témákra kezdtek figyelni, így a menekült- és biztonsági kérdésekre, amelyek a politikai stabilitást fenyegették, és erodálták az európai projekt konszenzusát.

Az eurózóna GDP-növekedése azonban lelassult a 2017-es harmadik és negyedik negyedévben mért csúcsszintjéhez képest. Az euróövezet gazdaságának tartós gyengülése – még Németországban is csökkent a GDP 2018 harmadik negyedévében – nem tesz jót az EU-nak, amely így egyszerre nézhet szembe egy politikai és egy gazdasági válsággal.

Egyértelmű kérdés, hogy az igen támogató, expanzív jellegű monetáris intézkedések közepette miért esik vissza az eurózóna fellendülése.

Ha a növekedés szintje tényleg tetőzött, akkor az valójában azt jelentené, hogy az euróövezet potenciális növekedési rátája 1 százalék körüli. A kibocsátás potenciális növekedési üteme – ami körülbelül fele a válság előtti szintnek – a mintegy 8 százalékos munkanélküliségi rátához kapcsolódik.

Az eurózóna visszaeső növekedése régi és új strukturális problémákat tükröz, így a legutóbbi válság örökségét (ami még mindig meglátszik a banki eszközök minőségén), néhány ország magas adósságszintjét, illetve a keresletre kiható külső sokkot.

Más szóval az eurózóna a potenciális növekedés terén kihívásokkal néz szembe, illetve negatív ciklikus erők is sújtják.

Különösen az utóbbi tényező miatt van szükség erőteljes válaszokra, nem utolsósorban azért, mert ha az euróövezet gazdasága a közeli jövőben recesszióba süllyed, akkor korlátozott szakpolitikai eszközök állnak majd rendelkezésre a válság leküzdéséhez.

Európa jobb válságkezelési eszköztárral rendelkezik, mint amikor a legutóbbi recesszió 2011-ben bekövetkezett, ám ezek az eszközök még mindig hiányosak. Emellett az Európai Központi Banknak kevesebb mozgástere lesz arra, hogy a monetáris politikát használhassa a gazdaság beindítására:

az irányadó kamat már zéró szinten áll, és egy új eszközvásárlási program elindítása elkerülhetetlenül ellentmondásos lenne.

A költségvetési politika pozíciói szintén gyengék. Természetesen döntő fontosságú, hogy az EU vezetői elkerüljék azt a hibát, amelyet 2009-ben követtek el, amikor gyors költségvetési konszolidációba kezdtek még azelőtt, hogy a fellendülés igazán beindult volna. A ciklikus lassulás leküzdéséhez több élénkítésre lenne szükség.

Egy újabb recesszió azt okozná, hogy a pénzpiacok még megosztottabbá válnának nemzeti alapon, miközben erősítenék a szuverén és a banki kockázatok közötti korrelációt. Sok országnak korlátozott mozgástere lenne az anticiklikus fiskális politika folytatására az államadósságra vonatkozó uniós szabályok következtében, vagy azért, mert az államadóssággal szembeni piaci tolerancia szintje alacsonyabb a monetáris unióban, ahogy az egyértelművé vált 2010 óta.

A növekvő kockázati prémiumok aláássák a költségvetési hiányok expanzív hatásait még recessziók idején is.

Közös fiskális kapacitás hiányában nincs egy olyan intézmény vagy mechanizmus, amely az eurózóna egészére vonatkozóan folytathatna költségvetési élénkítést. Az ennek kezelését szolgáló reformok a következő pár hónapban nem várhatók.

Ha egy ország költségvetési kapacitása gyenge, arra általában a monetáris és a fiskális politika koordinálásával tud reagálni. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson az eurózónában, az összes tagállamnak együtt kellene működnie. Közös álláspontot kellene elfogadniuk az euróövezet állam- és kormányfőinek, illetve pénzügyminisztereinek a számos formális, illetve informális ülésük egyikén.

Ez nem nyugtatná meg teljesen a piacokat, mivel nem valószínű, hogy egy ilyen megállapodásnak része lenne az is, hogy a már eladósodott országok által kibocsátott új adósságokra korlátlan közös garancia vonatkozzon.

Ez a lépés azonban demonstrálná azt, hogy az eurózóna tagállamai felismerték a szakpolitikai koordináció fontosságát, legyen szó jó időkben történő költségvetési konszolidációról, vagy rossz időkben történő anticiklikus fiskális politikáról annak érdekében, hogy minimalizálják az euróövezet gyengébb gazdaságaiban bekövetkező adósságválság esélyeit.

Még alapvetőbb kérdés, hogy egy ilyen koordináció a kölcsönös bizalom újraépítése felé mutatna, ami most nagyon hiányzik Európában. Ez erőteljes megcáfolása lenne annak a – például Olaszország által alkalmazott – taktikának, amely az EU intézményeivel szembeni agresszív konfrontáción alapul. Ez az üzenet sorsfordító lehet, amikor a választópolgárok szerte az EU-ban az urnákhoz járulnak.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org