Nem az a baj a kínaival, hogy agresszív, hanem hogy fejlett

Az amerikai elnök és a kínai államfő között a G20-ak Buenos Aires-i csúcstalálkozóján létrejött átmeneti fegyverszünet mindkét félnek időt adhat arra, hogy átgondolja a kereskedelmi vitában érintett kérdéseket. (A Huawei pénzügyi vezetőjét a cikk megírása után tartóztatták le amerikai kérésre Kanadában – a szerk.) Ezek közül a legalapvetőbb, hogy vajon jogosak-e az amerikai sérelmek, amelyeket a fejlett országok közül sokan osztanak Kínával szemben. Néhány válaszlépést lehet igazolni, ha a fejlett gazdaságoknak igazuk van abban, hogy Kína részben tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatot folytat.

Az USA számára a legnagyobb probléma az úgynevezett kierőszakolt technológiatranszfer, amelynek értelmében a kínai piacra való belépés feltételeként a külföldi vállalatok kötelesek megosztani szellemi tulajdonukat egy kínai partnerrel. Ugyanakkor azok a cégek, amelyek nem akarják megosztani technológiájukat, még mindig választhatják azt a megoldást, hogy nem fektetnek be Kínában.

Európa – vagyis több mint 1600 európai cég – panaszait az EU kínai kereskedelmi kamarája foglalta össze egy új jelentésben. Érdekes módon azonban a panaszok közül csak kevés érinti kifejezetten a kínai kereskedelmi gyakorlatot.

A vámok kérdését például nem említi a jelentés. A WTO-ba történő 2001-es felvételével Kínának felével kellett csökkentenie védővámjainak szintjét. A következő években a kínai vámok átlagos mértéke tovább csökkent, a szintje jelenleg nem éri el a 4 százalékot. Természetesen távolról sem a vámok az egyedüli eszközök a kereskedelem akadályozására. Ha azonban a nem vámjellegű kereskedelmi akadályokról beszélünk, akkor sem tűnik a kínai külkereskedelmi politika olyan problematikusnak, mint amennyire azt állítják.

A Global Trade Alert független szervezet szerint Kína 2008 óta átlagban legfeljebb évi huszonöt olyan intézkedést vezetett be, amely korlátozhatja az Amerikával folytatott kereskedelmet. Mindeközben ugyanennyi olyan új intézkedést fogadott el, amely viszont liberalizálta a két ország kereskedelmét.

Így elmondható, hogy Kína nem vált protekcionistábbá Amerikával szemben, éppen ellenkezőleg, a kínai piacnyitási folyamat, még ha lassan is, folytatódik. Ezzel szemben az USA évente nyolcvan-száz korlátozó intézkedést fogadott el Kínával szemben, és ehhez képest jóval kevesebb liberalizációs intézkedést vezetett be.

Más indikátorok is megerősítik Kína liberalizáció irányába tett fokozatos lépéseit. Ez elmondható még a külföldi befektetésekkel kapcsolatban is, amelyek miatt mind az amerikai, mind az európai vállalatok panaszkodnak. Habár Kína jóval kevésbé nyitott a közvetlen külföldi tőkebefektetésekre, mint a legtöbb fejlett gazdaság, az OECD összesített mutatószáma szerint e téren is folyamatos – még ha lassú is – előrelépés tapasztalható. Egyszóval, még ha továbbra is magasak a kínai, nem vámjellegű akadályok, az elmondható, hogy alacsonyabbak, mint a múltban.

Akkor miért most kíván válaszlépéseket tenni Amerika, Európa és Japán?

A feleletet a kínai gyártók megnövekedett versenyképességében kell keresni. Amikor a nyugati cégeknek monopóliumközeli helyzetük volt a know-how és a technológia terén, a versenyelőnyük több mint kompenzálta azokat az akadályokat, amelyek a kereskedelemben és a beruházásokban alkalmazott kínai lépésekből fakadtak.

Ahogy azonban a kínai vállalatok egyre komolyabb versenytársakká váltak, csökkent a nyugati országok kapacitása a nem vámjellegű intézkedések extra költségeinek elviselésére. A tisztességtelen kínai kereskedelmi gyakorlattal szembeni panaszok így valójában azzal kapcsolatos kifogások, hogy eltérés alakult ki a lassú ütemű kínai gazdasági nyitás és az igen gyors ütemű modernizáció között. Kína és az OECD-tagállamok közötti versenyképességi eltérés jóval gyorsabb ütemben csökken, mint ahogy azt a szabályozási környezet követi.

Valójában az egy főre jutó GDP és így a termelékenység terén számos kínai tartomány – amelynek összesített lakossága meghaladja a 100 millió főt – mutatója hasonló a fejlett országokéhoz: mintegy 30 ezer dollár egy főre vetítve, vásárlóerő-paritáson számolva. Természetesen az országos kínai átlag jóval alacsonyabb (mintegy fele az utóbbi értéknek), mivel az ország összesített termelékenysége sokkal alacsonyabb szintű, és a kínai hatóságoknak a hatalmas ország egészére kell kialakítaniuk intézkedéseiket.

Ha el akarjuk kerülni a feszültségek további fokozódását, akkor a Nyugatnak és Kínának el kell fogadnia egymás szempontjait.

Végeredményben ugyanis a külföldi nyomásnak kevés hatása lesz a hatalmas és erőteljes kínai gazdaságra. Kína szempontjából pedig a valódi kérdés belpolitikai jellegű.

A múltban talán volt értelme annak, hogy a tengerparti régiók fejlődő iparágait megvédjék a külföldi versennyel szemben. Ma azonban már a kínai protekcionista intézkedések keveset segítenek a szegény belső területek fejlődő iparágainak, mivel már nem a külföldi cégek számítanak a legnagyobb versenytársaknak, hanem inkább a dinamikusan fejlődő tengerparti régiók vállalatai. Ebből az következik, hogy Kínának át kell gondolnia fejlesztési stratégiáját. Ehhez pedig a folyamatos kereskedelmi háború az utolsó dolog, amire szükségük van a politikusaiknak.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org