Olaj, fegyverek és terrorizmus – az amerikai–szaúdi kapcsolatok átértékelése

A múlt héten robbant a hír, hogy az amerikai szenátus megszavazta azt a javaslatot, amely lehetővé teszi, hogy a törvényhozás kirángassa az Egyesült Államokat a jemeni háborúból. Ugyan magának a szavazásnak nem volt kifejezetten nagy jelentősége – hiszen a képviselők egyelőre csak arról döntöttek, hogy a következő hetekben napirendre vegyék-e a kérdést –, mégis erős politikai jelzés volt a Fehér Ház számára. A voksolás előtt ugyanis a kormány két tagja, Jim Mattis védelmi és Mike Pompeo külügyminiszter is a végeredménnyel ellentétes szavazásra szólított fel.

Első ránézésre úgy tűnhet, hogy az amerikai politikai elitnek megszólalt a lelkiismerete,

és a Hasogdzsi-ügy árnyékában úgy gondolta, ideje egy lépést eltávolodni Szaúd-Arábiától és annak jemeni beavatkozásától. Ezt a véleményt osztja az amerikai közvélemény is – a YouGov felmérése szerint a lakosság 75 százaléka nem támogatja, hogy Washington segítséget adjon a Rijád vezette jemeni koalíciónak, és 82 százaléka támogatja a szenátus lépéseit. Ennél azonban valószínűleg többről van szó, hiszen lelkiismereti okokból ritkán akarnak politikusok megpiszkálni stratégiai kapcsolatokat. Éppen ezért e helyett a narratíva helyett érdemes más nézőpontokból is értelmezni a szavazást.

Egyrészt sokak szerint a szenátus lépésének igazából nincs sok köze a szaúdiakhoz és a jemeniekhez, sokkal inkább a Fehér Ház és a kongresszus közötti feszültségekhez. A szenátus demokrata és republikánus tagjai is úgy érezhették, hogy a Fehér Ház nem vonja be őket a külpolitikai döntések meghozatalába, és nem veszi komolyan a tájékoztatási kötelezettségét, sőt még vissza is tart információkat. Sokak szerint maga az elnök nem engedte, hogy a CIA vezetője, Gina Haspel tanúskodhasson a külügyi bizottságban a Hasogdzsi-ügyben. Az ilyen jellegű hatásköri viták nem újak az amerikai törvényhozó és végrehajtó ág között a modern korban – nem véletlen, hogy a vitában többször előkerült az 1973-as híres-hírhedt War Powers Resolution is, amely az elnök hatáskörét korlátozza háború indítása esetén. E szempontból mellékes, hogy a mostani szavazás Jemenről és Szaúd-Arábiáról szólt.

Másrészt a kérdés az általános amerikai–szaúdi kapcsolatok átértékelődéséről is szól. Szaúd-Arábia az Egyesült Államok stratégiai partnere évtizedek óta, ennek alapját közös geopolitikai és gazdasági érdekek biztosították, vagyis 1979 óta Irán feltartóztatása, a terrorizmus elleni küzdelem, valamint az olaj- és fegyverkereskedelem. E kérdések jelentősége ugyanakkor folyamatosan változik, a Bush- és Obama-korszakok egyre több feszültséget és a biztonságpolitikai megfontolások változását mutatták. Ez a folyamat annak ellenére a mai napig folytatódik, hogy a Trump-kormány prioritásait a szaúdi együttműködés elősegíti. Mindenesetre Rijád kiszámíthatatlan lépései nem szolgálnak amerikai érdekeket.

A politikai véleménykülönbségek mellett a gazdasági kapcsolatok kisebb mértékben, de változtak.

A fegyvervásárlás továbbra is elsődleges fontosságú – az elmúlt öt évben Szaúd-Arábiába irányult az amerikai fegyverexport majdnem egyötöde –, a mindenki által hangoztatott olajérdek azonban folyamatosan csökken. Az Egyesült Államok ugyanis 2017-re a petróleumfogyasztásának már 77 százalékát belső termeléssel tudta kielégíteni, 19 százalékát pedig importálja – ez utóbbi számnak pedig 9 százaléka érkezik a királyságból. Ezzel ugyan továbbra is a második helyen áll Szaúd-Arábia (az első Kanada 40 százalékkal), de gyorsan kiszámolhatjuk, hogy ez a teljes petróleumkínálatnak mindössze 1,71 százaléka. Szaúd-Arábiának ennél jóval nagyobb befolyása van az olajár változtatásával a nemzetközi piacokra, ami viszont már egy más jellegű kölcsönös függéssel jár.

Harmadrészt a szavazás természetesen a jemeni beavatkozásban való amerikai részvételről is szól. A háborút 2015-ben Szaúd-Arábia egy koalíció megszervezésével indította el a húszi lázadók ellen a központi kormány támogatásával. A koalícióban ugyan az Egyesült Államok nem vett részt, de hírszerzési információkkal, fegyvereladásokkal, valamint a szaúdi repülőgépek légi utántöltésével segítette Rijádot. A háború elsősorban azért okoz frusztrációt Washingtonban, mert kézzelfogható amerikai érdek nem forog kockán, a beavatkozás nem ért el jelentős eredményeket, közben pedig korunk egyik legnagyobb humanitárius válságát idézte elő.

Összességében azonban a szenátu­si szavazást valószínűleg nem ez a harmadik szempont mozgatta, hiszen no­vember elején a szaúdiak bejelentették, hogy már nem igénylik az amerikai légi utántöltési segítséget. Így tehát a fegyvereladások és a hírszerzési információk megosztása maradt terítéken, ami a két fél között Jemen nélkül is folyna. Ebből következően akár az első, akár a második narratívát választjuk, nem számíthatunk gyors és radikális változásra a szaúdi–amerikai kapcsolatokban, de lassú átértékelődésre, a prioritások újraszámolására mindenképpen.