Amerika világbanki monopóliumának vége

Valamelyest pozitív a megítélése annak, hogy David Malpasst, az amerikai pénzügyminisztérium magas rangú tisztségviselőjét jelölték február elején a Világbank elnökének. Elvégre is az amerikai elnök arról ismert, hogy szélsőséges és az adott területhez nem igazán értő személyeket helyez különböző pozíciókba.

Valójában azonban – miközben eshetett volna rosszabb jelöltre is Trump választása – Malpass jelölése egyértelműen csalódást kelt.

Először is, a multinacionális intézményekkel szembeni erős szkepticizmus jellemzi. Másrészt Trump hívének számít, aki gyakran hangsúlyozta a gazdasági növekedés – különösen az amerikai növekedés – kiemelt fontosságát. Még alapvetőbb az a tényező, hogy Malpass konzervatív beállítottságú, míg a Világbank nem.

Természetesen a Világbank egykor a gazdasági ortodoxia zászlóvivője volt, ami a privatizáció és a dereguláció hidegháború utáni – washingtoni konszenzusként ismert – politikai ötvözetében tükröződött. A szervezet számos konzervatív szabályt alkotott meg a nemzetközi kereskedelem, a tőkeáramlások, a költségvetési és a monetáris politika terén, amit aztán szerte a világban rákényszerített a fejlődő gazdaságokra.

Az évek folyamán azonban a washingtoni konszenzus a bírálatok kereszttüzébe került, a legmeggyőzőbb kritikákat a Világbank egykori vezető közgazdásza, a Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz fogalmazta meg.

Stiglitz a többi között arra mutatott rá, hogy a washingtoni konszenzus egyáltalán nem egyetlen konszenzus volt. Az intézkedések sorát Washington D. C.-ben, a 15. és a 19. utca között alkotta meg az amerikai pénzügyminisztérium, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank.

Mostanra azonban a Világbank, az IMF és a közgazdászok elfordultak a washingtoni konszenzustól. Széles körben felismerték, hogy a hatékony gazdaságpolitika megtervezéséhez a helyi kultúrák és gondolkodás iránti érzékenység is szükséges. Emellett a szegénység csökkentéséhez az egyenlőtlenség felszámolására vonatkozó erőfeszítések is kellenek. Az IMF-fel szemben, amely a pénzügyi, gazdasági válságokra adott, a lapok címlapjára kerülő válaszintézkedésekért felelős, a Világbank a régóta fennálló problémákra kidolgozandó hosszú távú megoldásokra fókuszál. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért szerepelt a Világbank négy korábbi vezető közgazdásza a között a 13 – a világ különböző tájairól érkező – közgazdász között, akik kiadták 2016-ban a stockholmi nyilatkozatot, amelyből a washingtoni konszenzustól való elfordulásra lehetett következtetni.

Malpass elnöksége alatt azonban ez a folyamat visszafordulhat azáltal, hogy a Világbankot ismét a mindenek feletti gazdasági növekedés mantrája irányítaná.

Nincs okunk azt gondolni, hogy Malpass fenn fogja tartani a Világbank elkötelezettségét a klímaváltozás elleni küzdelemben, vagy hogy bátorítaná a lokális realitások, az inkluzivitás vagy a méltányos elosztási megoldások megfontolását a Világbank intézkedéseinek megalkotásánál.

A Világbanknak egy olyan vezetőre lenne szüksége, aki nem az amerikai elnökhöz, hanem bizonyos eszményekhez hű. Továbbá – miközben a Világbanknak eddig mindig amerikai elnökei voltak, Eugene Meyertől Jim Yong Kimig – nincs hiteles oka, hogy ennek miért kell így lennie. A Világbankon belül az Egyesült Államok szavazati aránya a legmagasabb (15,98 százalék). Utána Japán (6,89), Kína (4,45), Németország (4,03), az Egyesült Királyág (3,78) és Franciaország (3,78) következik. Ebből adódóan az USA-nak csak kilenc-tíz országot kell meggyőznie arról, hogy támogassa a jelöltjét. Ez éppen elég könnyű lenne. A nyugat-európai országok azonban eddig mindig támogatták az amerikai jelöltet, míg az USA mindig támogatta, hogy egy európai kerüljön az IMF élére.

Ezek az országok tartoznak annyival a világnak, hogy újragondolják ezt a megállapodást annak érdekében, hogy egy ilyen fontos globális intézmény vezetőjének kiválasztásakor a szakértelem legyen a fő szempont.

Barack Obama amerikai elnök elismerést érdemel, amiért Kimet jelölte elnöknek, aki – azon túl, hogy koreai származása miatt kevésbé tekinthető tipikusan amerikainak – nagy szakmai múlttal rendelkezett a világ legszegényebb régióinak fejlesztése terén. Sajnos Kim idő előtt távozott posztjáról. Ebben az értelemben Európának, Kínának és Indiának is állítania kellene jelölteket nemzetiségre való tekintet nélkül. A nigériai Ngozi Okonjo-Iwealától az indiai Raghuram Rajanig, nem lenne hiány szóba jöhető jelöltekből.

Ha Malpass végül megkapja az elnöki posztot, akkor csak remélhetjük, hogy meglepetést okoz nekünk és Trumpnak is azzal, hogy kiáll a globális értékek és érdekek mellett az amerikai kivételezettség helyett, illetve az egyenlőség szempontjait, a szegénység csökkentését és – a rövid távú növekedés helyett – a fenntarthatóságot fogja előnyben részesíteni.

Elvégre Robert McNamara is a vietnámi háborúból érkezve (1961–1968 között amerikai védelmi miniszter volt – a szerk.) lett a Világbank egyik legprogresszívebb vezetője.

Ám ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen Malpassnak kell adni a Világbank elnöki posztját. Az egy túl fontos tisztség ahhoz, hogy az eddig megszokott módon történjen a betöltése.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org