A politikának távol kell maradnia a versenyjogi döntésektől az unióban

Az Európai Bizottság februári döntése az Alstom és a Siemens vasúti üzletági fúziójának elutasításáról egyértelműen csapás mindkét vállalat számára. Ez egyben csapás a francia és a német kormányoknak is, amelyek erősen támogatták a két cég összeolvadását.

A döntésen felháborodva most Franciaország és Németország a fúziókra vonatkozó uniós jogszabályok módosítását szeretné elérni, illetve azt, hogy a tagállamoknak több szavuk legyen a tervezett összeolvadásokkal kapcsolatban.

Habár ez a megközelítés vonzónak tűnhet, Európa akkor járna el bölcsen, ha nem hagyná, hogy a versenypolitika alkalmazása a politikusok kezébe kerüljön.

Az Alstom–Siemens-fúzió támogatói szerint az összeolvadással egy ütőképes, nagy sebességű vonatokat gyártó európai vállalat jönne létre, és riválisa lehetne a jórészt zárt hazai piacon működő kínai CRRC óriásvállalatnak, amely – a fúzió támogatói szerint – hamarosan növelheti jelenlétét Európában. Ez azonban nem egy olyan fúzió, amely globális szinten feltétlenül versenyképesebbé tenné az Európai Unió vasútiparát. Elvégre is az Alstom és a Siemens már eleve uralkodó a saját nemzeti piacán a vasúti jelzőberendezések és a nagy sebességű vonatok terén.

A fúzió támogatói Railbusnak nevezték a tervezett összeolvadást, hogy ezzel párhuzamot vonjanak az Airbus európai repülőgépgyártó 1970-ben történt létrehozásával. Amíg azonban az Airbus egy új kihívója volt a Boeingnak, amely akkoriban monopóliumközeli helyzetben volt a légi közlekedési piacon, addig az Alstom–Siemens-fúzió csökkentette volna az európai vasútiparban ténykedő cégek számát.

Való igaz, hogy Európának reagálnia kell a Kína és az Egyesült Államok keltette kihívásra.

A világ húsz legnagyobb high-tech cége kínai vagy amerikai vállalat, és ugyanez a helyzet lehet majd igaz egy-két évtizeden belül az egészségügyi szektorban is a mesterséges intelligencia, a big data és a genetika terén tapasztalható fejlesztések következtében. A kínai-amerikai dominanciában azonban sok tényező tükröződik, és ezt a helyzetet önmagában az európai megafúzió nem fogja orvosolni. Az Alstomot és a Siemenst érthetően zavarja, hogy nem férhet hozzá a nagy sebességű vonatok tetemes méretű kínai piacához, azonban ezt a kérdést a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) vitarendezési eljárásának kellene megoldania, vagy egy erősebb uniós külkereskedelmi, beszerzési politikára lenne szükség, és nem a versenypolitika gyengítésére.

Mindezek ellenére a francia és a német gazdasági miniszter február 19-én egy közös tervet jelentett be az uniós fúziós szabályok módosítására, hogy lehetségessé váljon egy nagy európai iparági szereplő létrehozása.

Ha viszont előírják az Európai Bizottságnak, hogy vegyen figyelembe más szempontokat is, mint például az európai vállalatok globális súlyát, akkor az potenciálisan összeütközésbe kerülhet az uniós polgárok érdekeinek megvédését célzó mandátumával. Elvégre is az Európai Bizottság főként azért blokkolta az Alstom és a Siemens fúzióját, mert súlyos aggodalmak merültek fel azzal kapcsolatban, hogy az összeolvadás áremelkedést okozhatna a vasúti jelzőberendezések és a nagy sebességű vonatok európai piacán.

Az új francia–német javaslat megadná a jogot az EU-tagállamok számára, hogy „jól meghatározott esetekben” figyelmen kívül hagyják az Európai Bizottság trösztellenes döntéseit. A tagállamok politikusai azonban ezt csábítónak érezhetik majd arra, hogy az ilyen eseteket túlságosan széles körben értelmezzék az általuk támogatott fúziók érdekében. Habár választott politikusoknak kellene az unió versenyjogi hatóságának mandátumát meghatározniuk,

a jogszabályok alkalmazását a versenyjogi biztosnak, illetve az Európai Bizottság versenyjogi főigazgatóságának a kezében kellene hagyni.

Ennek számos jó oka van. Először is, a politikusok a nagyvállalatok és az ipari szervezetek intenzív lobbizásának célpontjai, amelyek feltehetően jobban érdekeltek a verseny korlátozásában, mint erősítésében. Hasonlóképpen, korábban a politikai nyomás a laza banki felügyelet és a bőkezű monetáris kondíciók révén bátorította a hitelboomot, ami végül elvezetett a jegybanki függetlenséghez. Továbbá a hálózati infrastruktúrára épülő iparágakban, mint a távközlés vagy az energetika, a politikusok jellemzően támogatják a mesterségesen alacsonyan tartott fogyasztói árakat, ami elriaszthatja a befektetéseket. (Emiatt a 20. század elején az Egyesült Államok független bírákra bízta az állami közművállalatok profitabilitására vonatkozó szabályozás felügyeletét.)

Másodsorban, még ha a választott politikusok ellenállnak is a lobbizásnak, nem fognak szükségszerűen jobb döntéseket hozni, mint az unió hatósága. Az Európai Bizottság versenyjogi főigazgatójának a munkáját egy olyan szakértői csapat segíti, amelynek mintegy harminc, versenyjogi ügyekben jártas, PhD-s közgazdász a tagja. Kétséges, hogy vajon Berlinben, Párizsban vagy más európai fővárosokban a kormányok minisztériumai akarnak-e, vagy képesek-e arra, hogy egy hasonló kapacitású szakértői csapatot állítsanak össze.

Végezetül alaptalan az az állítás, amely szerint az unió versenyjogi hatósága túlságosan erőskezű. Inkább az ellenkezője az igaz:

az Európai Bizottság a fúziók többségét jóváhagyja, anélkül, hogy kötelezné az érintett vállalatokat a versenyjogi aggályok kezelésére.

2018-ban például a bizottság 370 fúziót hagyott jóvá mindenféle feltételek megszabása nélkül, 23 esetében feltételeket (vagy vállalásokat) szabott meg – és a legtöbb esetben ezeket a döntéseket egy hónapos vizsgálódás után hozta meg. A bizottság csupán két fúziót blokkolt 2017-ben, tavaly pedig egyet sem. Az uniós fúziós szabályozás 1990-es elfogadása óta kevesebb mint harminc esetben fordult elő tiltás.

Egy adott – bár igen fontos – fúzió megakadályozása miatti politikai frusztráció nem ok arra, hogy aláássák az Európai Unió hosszú ideje meglévő, független versenyhatóságát. Szerencsére Európában van még mozgástere az iparpolitikának, feltéve, hogy ebbe nem tartozik bele az a hagyományos francia megoldás, amely szerint miniszterek döntik el, hogy mely cégeknek kedveznek.

Jobb megoldás lenne, ha egy uniós szintű politika jönne létre, amely az e téren sikeres nemzetközi, például dél-koreai és amerikai precedenseket követné.

Az Egyesült Államokban például a védelmi minisztérium kutatásokért felelős részlege, az Országos Kutatási Alapítvány és a Nemzeti Egészségügyi Intézet is 21. századi technológiák megalkotásában vett részt.

Ez a megközelítés, amely távolról sem kerülne összeütközésbe az Európai Unió versenypolitikájával, elősegítené azt, hogy az európai ipar termelékenyebbé és globális szinten versenyképesebbé váljon. E cél eléréséhez azonban a tagállamok politikusainak távol kell maradniuk a napi szintű versenyjogi döntésektől.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org