Európa, a láthatatlan nagyhatalom

M últ héten rendezték meg az Európai Unió és az Arab Liga első csúcstalálkozóját. Első ránézésre különös lehet, hogy a két szomszédos, évtizedek óta létező szervezet vezetői miért 2019 elején találkoztak először. Természetesen bilaterális szinten és kisebb körben (lásd euromediterrán partnerség) eddig is folytak egyeztetések, de az ötven tagot képviselő két intézmény számára három polgárháború, egy menekültválság és az Iszlám Állam fenyegetése nyilvánvalóvá tette a magas szintű multilaterális együttműködés fontosságát.

Természetesen egy ilyen csúcstalálkozó leginkább szimbolikus erejénél fogva jelentős, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne semmilyen gyakorlati haszna. Egyrészt az arab és európai vezetők közös nyilatkozatban megjelölték közös érdekeiket. A nyilatkozatban az általánosságok (mint a térség stabilizálása, az irreguláris migráció elleni fellépés, a menekültek jogainak tisztelete) mellett olyan konkrétumok is megfogalmazódtak, mint a szíriai rendezést új alkotmányhoz és választáshoz kötő ENSZ-határozat, a jemeni tűzszünet vagy az ENSZ líbiai politikai rendezése melletti közös kiállás. Különösen hangsúlyos volt a Trump-adminisztráció árnyékában a palesztin–izraeli békefolyamat támogatása, az 1967-es határokhoz való ragaszkodás és a jeruzsálemi status quo fenntartása. Másrészt a két fél közötti politikai-kulturális különbségek okozta feszültségeket az interakció és egymás megismerése nagyban tudja oldani, ha eltüntetni nem is képes. Szemléletes példa volt erre, amikor az egyiptomi elnök stabilitást szorgalmazó, de a nyugati demokrácia közel-keleti bevezetését elvető felszólalása után az egyiptomi újságírók üdvrivalgásba törtek ki, mire Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke viccesen megjegyezte, hogy az európai sajtót sosem sikerül ennyire fellelkesíteni. További érdekessége volt a találkozónak, hogy két meleg kormányfő is részt vett rajta (a luxemburgi és az ír), miközben az Arab Liga jó részében törvényileg büntetik a homoszexualitást. Természetesen a politikai értékek közötti különbségek nem tűnnek el egy találkozóval, de a közvetlen párbeszéd kiszélesítheti mindkét fél perspektíváját, és kölcsönösen szocializálhatják egymást.

Az tehát, hogy ha nem is nagy hatású, de pozitív kicsengésű volt a találkozó, nehezen vitatható. Európai szempontból a kérdés nem is ez, hanem a déli nyitás átgondoltsága: van-e Európának koherens stratégiája, amelybe az Arab Ligával való együttműködés beleillik, vagy csak mellékcselekvésről van szó? Milyen mértékben akarunk jelen lenni a régióban, és vajon proaktív vagy reaktív szerepet kívánunk betölteni?

A legtöbb elemző szerint az elzárkózás nem alternatíva, sőt: nagy szükség lenne rá, hogy az Európai Unió átfogó víziót alkosson a térségről. Az Egyesült Államok közel-keleti politikájának ellentmondásai, a szaúdi–iráni „hidegháború” kiélesedése vagy éppen Oroszország szerepének növekedése mind-mind arra ösztönzi Európát, hogy aktívabban lépjen fel. És akkor még nem is beszéltünk a gazdasági kapcsolatokról: az összes uniós export tíz százaléka irányul az arab térségbe, amely az uniós összimport nagyjából hat-hét százalékáért felel, ezek növekedésében még lenne potenciál, mint ahogy a befektetések ösztönzése területén is.

Az elmúlt években számos jel utalt rá, mintha az Európai Unió felébredne, és aktivizálódna a Közel-Keleten. A 2016-ban megjelent európai globális stratégiában a Földközi-tenger térsége kiemelt szerepet kapott, a gyakorlatban pedig az EU az iráni nukleáris megállapodás melletti kiállással vagy a Palesztin Hatóságnak az amerikai–izraeli tengellyel szembeni támogatásával is számottevő politikai hatást váltott ki a régióban. Az unióban is felgyorsult a régióval kapcsolatos stratégiai gondolkodás – ennek egyik megnyilvánulása az úgynevezett MENARA projekt (angol rövidítés után Közel-keleti és Észak-afrikai Regionális Architektúra projekt), amelynek célja a térség helyi, regionális és globális kapcsolatainak kutatása, a centrifugális és centripetális hatások eredőjének előre jelzése. A Horizont 2020 rendszer keretében támogatott hároméves kutatási program (amelynek egyetlen közép-európai tagja a magyar Külügyi és Külgazdasági Intézet) 2019 márciusában zárul, ezt követően a kutatók bemutatják az eredményeket az Európai Bizottságnak.

Kérdéses azonban, hogy a közös gondolkodás és az eseti fellépések elegendők lesznek-e ahhoz, hogy az Európai Unió érdemi befolyást építsen ki a szomszédos térségben. Az EU a globális színpadon gyakran „láthatatlan szuperhatalomként” viselkedik, gazdasági súlyával és a humanitárius kérdések hangsúlyozásával jelen van ugyan a világpolitikában, de politikai és katonai súlya (főleg az Egyesült Államokkal vagy Oroszországgal szemben) eltörpül. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, közös érdekeink és értékeink összehangolására képes, átfogó stratégiára, gyorsabb és rugalmasabb reagálási képességre, valamint a döntések meghozatalához és végrehajtásához szükséges politikai akaratra van szükség.

Az elmúlt éveknek két nagy tanulsága volt: a Közel-Kelet tényleg közel van (és egyre közelebb kerül), az Egyesült Államokra pedig nem hagyatkozhatunk a problémáink megoldásában, hiszen Washington nem tud és nem is akar helyettünk is fellépni a régióban. Így csak a könyörtelen valóság marad: az európai érdekeket vagy Európa képviseli, vagy senki.