Jövedelemadó vs. vagyonadó

A kapitalizmus természetes és elkerülhetetlen velejárója az egyenlőtlenség, ez motiválja az embereket több munkára és a befektetőket nagyobb kockázatvállalásra. Azonban az egyre mélyülő szakadék gazdagok és szegények között egy évtizedek óta tartó globális trend, amely egyre nagyobb társadalmi feszültséget okoz. Minden jel arra mutat, hogy az adózási rendszerek képtelenek megállítani vagy akár lassítani ezt a folyamatot, ezért az elégedetlenség látszólag egyre fokozódik. Ez a társadalmi feszültség önmagában nem abból fakad, hogy a gazdagabbak még gazdagabbakká váltak, hanem hogy a középosztály és a szegények relatíve lemaradtak. Emiatt világszerte, de legfőképp Amerikában, teret nyernek a populista, elitellenes hangok: a 2019-es év eleje a felsőosztályt megadóztató ellenzéki rigmusoktól volt hangos.

Az egyenlőtlenség problémájának megoldását elsősorban a jövedelem megadóztatásában látják a kormányok. Ez így van Amerikában is, ahol progresszív adóztatás van érvényben:

a nagyobb jövedelműek magasabb adókulcs szerint adóznak. Nagy port kavart mostanában, hogy a magát bátran szocialistának valló amerikai demokrata kongresszusi képviselő, Alexandria Ocasio-Cortez 70 százalékos adóval sújtaná a tízmillió dollár feletti bevétellel rendelkező magánszemélyeket.

A 70 százalékos kulcs marginális, tehát a tízmillió dollár felett megkeresett minden egy dollárt sújtaná 70 cent adó. Elsőre radikálisnak tűnhet az adókulcs mértéke, pedig láttunk már ilyet Amerikában is.

Egészen a nyolcvanas évekig 70 százalék feletti volt a legmagasabb jövedelműek adója, volt, amikor 92 százalékon állt a marginális felső adókulcs. Svédországban jelenleg is 70 százalék körüli a legmagasabb jövedelműek marginális adója, és sokkal alacsonyabb bevételszintnél lép életbe, mint amelyet Ocasio-Cortez az amerikaiaknál javasolt. Később, a hetvenes években egy globális adócsökkentési tendencia bontakozott ki, amelynek mindenki a nyertese volt, de közel sem hasonló mértékben. A jövedelmi egyenlőtlenségek elmélyültek.

Elsőre azt feltételeznénk, hogy a legjobban keresők megadóztatása lényegesen jobb hatással van a költségvetésre, de ez nem ilyen egyszerű:

nincs annyi tízmillió dollár jövedelemmel rendelkező ember, hogy számottevő bevétele legyen az államnak egy ilyen típusú adóból.

A magas adó továbbá nem szándékolt változásokat hozhat a topjövedeleműek körében, mert adóelkerülésre és kevesebb munkára ösztönöz. A The Washington Post szerint maximum évi 72 milliárd dollár többletbevételt eredményezne ez a törvényjavaslat, s a teljes adóbevételt csak 3,6 százalékkal növelné.

Gazdaságilag tehát megkérdőjelezhető a javaslat, viszont egy politikai kampány mottójának kitűnő, mert a választók körében nagyon népszerűek az elitre kivetett különadók. A meglepetés itt nem is a javaslatban, inkább a támogatottság széleskörűségében van:

a hangzatos kijelentés nyomán a The Hill magazin készített egy felmérést, amely szerint az amerikaiak csaknem 60 százaléka szavazná meg a törvényjavaslatot.

A 71 százalékos demokrata támogatottság mellett a republikánusok 45 százaléka üdvözölné az új adókulcsot, ami erős indikáció lehet a lakosság hangulatáról, elégedetlenségéről.

A törvényjavaslat ráadásul úgy kapott ilyen széles körű támogatottságot, hogy az amerikai gazdaság csúcsra van járatva:

rekordalacsony a munkanélküliség, és folyamatosan növekednek a bérek. Ha ilyen kedvező környezetben ennyien voksolnának a magas jövedelműeket célzó adóemelésre, mi lesz recesszió esetén, amikor az átlagemberek elveszítik a munkájukat, és csökken az életszínvonaluk?

A jövedelem megadóztatása továbbá hatástalan a vagyoni egyenlőtlenség drasztikus csökkentésére, mert a leggazdagabbak fő bevételi forrása a felhalmozott tőkéjük által generált hozam. A vagyoni egyenlőtlenségek abból fakadnak, hogy az átlagembernek minimális, a szegénynek pedig semmilyen megtakarítása nincs, amelyen hozamot tudna elérni. Ezt a problémát tehát nem orvosolja a felső jövedelemadó-kulcs Ocasio-Cortez által indítványozott megemelése, de igen hangzatos kampánymottó lehet a jövő évi választáson.

Sokkal koncentráltabb és gazdasági szempontból is előnyösebb lenne egy másik demokrata szenátor által javasolt megoldás. Elizabeth Warren törvényjavaslata évente 2 százalék adóval sújtaná az ötvenmillió dollár vagyonúakat, valamint 3 százalékkal az egymilliárd dollár vagyonnal rendelkezőket. A legfontosabb különbség, hogy a felhalmozott tőkét adóztatná meg, nem pedig a megkeresett jövedelmet. Ez Amerikában körülbelül 75 ezer emberre vonatkozik, és 275 milliárd dollárt generálna évente a büdzsének, ami körülbelül négyszerese a jövedelemadóreform-tervezet optimális becslésének.

Sok helyen lehet olvasni arról, hogy egyre kevesebb ember kezében koncentrálódik a tőke oroszlánrésze. Ennek következtében a tőkén elért nyereség (osztalék, kamat) túlnyomórészt a szupergazdagok zsebébe folyik, és a megtakarítással nem rendelkezők kiszorulnak a tőkepiacokról. Ezt súlyosbítja, hogy a befektetéseken elért nyereség kevésbé van megadóztatva, mint a munka után járó jövedelem. Triviálisnak tűnhet, hogy a tőkét terhelő adók emelésével hatékonyan kezelhetjük a vagyoni egyenlőtlenség problémáját.

Csakhogy a tőkejövedelem megadóztatása erősen fékezheti a gazdaságot, mert a megtakarítások akár közvetett úton (bankon keresztül például) vagy közvetlenül (értékpapírpiacon keresztül) a vállalatok finanszírozását szolgálják. A megadóztatott tőkejövedelem megdrágítja a vállalati finanszírozást, ezáltal kevesebb beruházás jön létre, és a tőke külföldre menekül. Ennek következtében lelassul a gazdasági növekedés, és a társadalmi jólét is csökken, tehát végső soron mindenkinek rosszabb lesz. Ebből is látható, hogy minden adóemelés kétélű fegyver, nehéz megtalálni az optimális típust, mértéket és célcsoportot anélkül, hogy máshol negatív hatást érnénk el.

Ha a 2020-as elnökválasztásig bekövetkezik egy, a reálgazdaságban is megmutatkozó recesszió (elbocsátások formájában például), nőhet az esélye, hogy életbe lép egy hasonló törvényjavaslat.

Azt gondolom, hogy Amerikán kívül is egyre több helyen jelenik majd meg a populista/szocialista retorika ilyen formában, mert a vagyon koncentrálódása globális jelenség, és az ebből származó feszültség előbb-utóbb az állami újraelosztás megreformálásához kell hogy vezessen.

Nem látszik azonban biztosnak, hogy a redisztribúció legmegfelelőbb formája a marginális jövedelemadó-kulcs, véleményem szerint gazdaságilag racionálisabb lenne a tőkét terhelő adókat emelni egy bizonyos mértékig.