Beérett idő

Morcos vagyok: megint egy órával kevesebbet alhatok! Április 30-án még a tavaszi korai világosságban kelhettem fel, most viszont ismét csak sötétben. Még a kutyám, Brumi is álmosan morog, hagyjam őt aludni, olyan jól befészkelte magát a kuckójába.

A szervezetünk tiltakozik, mert az élőlények szeretik, ha az életük megszokott ritmusra jár. Bizony, legalább két hét, mire az óraátállítás után helyreáll a napok megszokott ritmusa. A téli időszámítás még hagyján, akkor legalább reggel nyerünk egy órát a szundikáláshoz. De semmi sem tökéletes: akkor viszont jönnek a sötét, zord reggelek, és persze, hiába állunk vissza egy órával, esténként mégis ott a mínusz.

De most győzelem! Hosszú vajúdás után az EU bejelentette: 2021-től megszűnik az évenként kétszeri megpróbáltatás. Ám addig már nem jutottak el az okos politikusok és a buzgó hivatalnokok, hogy egységes beállást határozzanak meg. Nem, döntsön minden ország maga, hogy az őszi vagy a tavaszi óraállítást választja-e. Nagy bölcsesség, mondhatom! Így fordulhat elő már most, hogy két szomszédos tagország bejelentette: más-más beállítást választ. Már előre örülhetnek a vasút- és légitársaságok a jövőbeni konfúziónak. No de még van idő, talán sikerül észszerű megoldást megvalósítani.

Éppen ideje volt, hogy végre meghozzák ezt a döntést. Ugyanis az órák ide-oda állításának észszerűsége már – alapvetően a technika fejlődésének következtében – jó pár éve teljesen elavult. A 18. század végén, 1784-ben, a nagyszerű Benjamin Franklin – aki jó sok mindenbe beleártotta magát a politikától kezdve a bifokális szemüveglencsén át a villám elleni védelemig – javasolta a nyári időszámítás bevezetését. Ez akkor még nagyon „koraérett” gondolatnak számított. Valamivel több, mint 130 év telt el addig, amíg tényleg bevezették: 1916. április 30-án, az I. világháború közepén az akkor együtt harcoló németeknél és az Osztrák–Magyar Birodalomban. Az Egyesült Államokban először némi összevisszaságban csak egyes államok kezdték alkalmazni a múlt század hatvanas éveinek elején, majd 1966-ban szövetségi szinten egységes szabályokat írtak elő.

Magyarországon a II. világháború után a lerombolt országban keservesen épült ki a villamos ellátórendszer. A hiány akkor éleződött ki igazán, amikor az ötvenes évek elejére már többé-kevésbé helyreállt az ipari termelés, sőt, a hidegháború nyomására forszírozottan fejlődött a nehézipar. Ezért 1953 és 1957 között megint bevezették a nyári időszámítást. Majd 1980-ban – némileg igazodva a nemzetközi trendekhez is – újból előírták.

Az elmúlt mintegy négy évtized alatt a technika nagy léptekkel haladt előre, és általa a villamosenergia-igények szerkezete is átalakult.

A múlt század ötvenes éveiben még lényegében a világítás tette ki a lakossági fogyasztást. És a többi háztartási eszköz? Ugyan! Szinte kivétel nélkül manuálisak voltak, fával vagy szénnel fűtöttek. Gondoljunk például az otthon tartott élelmiszerek hűtésére! Jól emlékszem, hogy kamaszkoromban magam is szaladtam le reggelente jégért, amikor felhangzott az utcáról a harsány „Jegeees! Itt a jegeees!” hívó kiáltás. Lovas kocsival húzott szekérről szedte le a négyzethasábos jégtömböt a többnyire jól megtermett jegesember. Ezt a jeget tettük be a nem túl nagy jégszekrénybe, ahol a jég legalább a fél felületet kitöltötte, és másnapra el is olvadt, a víz kicsurgott a leeresztő csapon. Valóságos csoda volt ehhez képest a villamos hűtőszekrény! Az első példányunk a hatvanas évek elején még abszorpciós volt, mert akkor még a pesti lakásunkban és a környékén az Edison-társaság uralkodott, a maga egyenáramú hálózatával. Ám győzött Tesla, és rövidesen átálltunk a váltakozó áramra. A következő, immár kompresszoros hűtőszekrény egy nagyon szép Westinghouse-gyártmányként vonult be az otthonunkba. Jó sokat fogyasztott, viszont sokáig is élt.

Aztán sorra léptek be mindnyájunk életébe a háztartási gépek. A hűtőszekrényt kiegészítette a jókora fagyasztó és szinte felsorolhatatlanul sokféle villamos háztartási-konyhai eszköz a kenyérpirítótól a robotgépig, a vízmelegítőig, a gázfűtés elektromos vízszivattyújáig. És most nagy léptekkel jönnek a villamos meghajtású autók.

Bizony, napjainkra már a fejlett gazdaságú országokban, mint amilyenek például az Európai Unió tagállamai, köztük Magyarország is, a háztartásokban a világításból adódó villamosenergia-fogyasztás az összesnek szinte elenyésző hányada lett. E csökkenéshez a többi fogyasztó burjánzó terjedésén túl még a hosszú élettartamú, kis fogyasztású világító eszközök színre lépése és rohamos terjeszkedése is hozzájárul.

Tehát könnyen belátható, hogy nincs értelme az emberek gyötrésének azzal, hogy félévente a szervezetüknek át kell állnia egy-egy órányi időváltoztatásra.

Ezért háromszoros hurrá köszöntse a döntést, amely szerint 2021-től megszűnik óráink ide- vagy odaállítása! És forrón kívánhatjuk, hogy szülessen bölcs megegyezés az Európai Unióban az egyes tagországok között abban, hogy ki melyiknél – az őszinél vagy a tavaszinál – állapodik meg. Mert ha nem így történik, akkor elég nagy összevisszaság, zűrzavar keletkezhet. Reménykedjünk, hogy legalább országtömbökben sikerül megállapodni, és azokból is minél kevesebb lesz.