Békés egymás mellett élés 2.0

A világgazdaságnak égetően nagy szüksége van egy olyan tervre, amely az Egyesült Államok és Kína közötti békés egymás mellett élést szolgálja. Mindkét félnek el kell fogadnia a másik jogát arra, hogy a saját maga szabta feltételek mellett fejlődjön. Az USA-nak nem kell arra törekednie, hogy átszabja a kínai gazdaságot egy saját elképzelése szerinti kapitalista piacgazdasággá, és Kínának is el kell ismernie az Egyesült Államok foglalkoztatással és technológiai lopásokkal kapcsolatos aggályait, és el kell fogadnia, hogy ezek miatt esetenként korlátozzák az amerikai piacra történő bejutását.

A „békés egymás mellett élés” kifejezés az Egyesült Államok és a Szovjetunió hidegháborúját juttatja eszünkbe.

Nyikita Hruscsov szovjet vezető felismerte, hogy a szocialista és kapitalista rendszerek közötti örökös konfliktus kommunista doktrínája már nem érvényes: az Egyesült Államokban és más nyugati országokban nem tör ki belátható időn belül kommunista forradalom, és az sem valószínű, hogy ezek az országok felszámolják majd a kommunista rezsimeket a szovjet blokkon belül. A kommunista és a kapitalista rendszereknek egymás mellett kellett élniük.

A hidegháború alatti békés egymás mellett élés során azonban számos összetűzés alakult ki, amelyben mindkét fél a saját szövetségeseit támogatta a globális befolyásért folyó küzdelemben. Abban mégis sikeres volt a „békés egymás mellett élés”, hogy nem alakult ki közvetlen katonai konfliktus a két, nukleáris fegyverekkel felszerelt szuperhatalom között. Hasonlóképpen, az USA és Kína közötti békés gazdasági egymás mellett élés az egyetlen módja a világ két gazdasági hatalma közötti költséges kereskedelmi háború elkerülésének.

A mostani holtpont abban a téves gazdasági paradigmában gyökerezik, amelyet hiperglobalizmusnak neveztem el.

Eszerint az egyes országoknak maximálisan meg kell nyitniuk gazdaságaikat a külföldi vállalatok előtt, tekintet nélkül arra, hogy ez milyen következményekkel jár a növekedési stratégiájukra vagy a szociális modelljükre nézve. Ez a nemzeti gazdasági modellek – a piacokat felügyelő szabályozások – nagymértékű konvergálását teszi szükségessé. Egy ilyen konvergencia nélkül úgy tűnhet, hogy a nemzeti szabályozások és standardok akadályozni fogják a piacra lépést. A külkereskedelmi kérdésekkel foglalkozó közgazdászok és jogászok ezeket nem vámjellegű kereskedelmi akadályoknak nevezik.

A fő amerikai kifogás az, hogy a kínai iparpolitika megnehezíti az amerikai vállalatok Kínában folytatott üzleti tevékenységét. A hiteltámogatások életben tartják az állami vállalatokat, és lehetővé teszik számukra a túltermelést. A szellemi tulajdonjogi szabályok megkönnyítik a szerzői jogok és a szabadalmak megkerülését, valamint az új technológiák versenytársak általi lemásolását. A technológiai transzferekre vonatkozó követelmények arra kényszerítik a külföldi befektetőket, hogy közös vállalatokat hozzanak létre kínai cégekkel. A korlátozó előírások megakadályozzák az amerikai pénzügyi cégeket abban, hogy kínai ügyfelek számára nyújtsanak szolgáltatásokat. Úgy tűnik, Donald Trump amerikai elnök kész arra, hogy beváltsa fenyegetését, és további büntetővámokat vessen ki kétszázmilliárd dollár értékű kínai exportra, ha Kína nem enged az amerikai követeléseknek ezekben a kérdésekben.

Kína pedig a maga részéről nem mutat nagy megértést azon állításokkal szemben, melyek szerint exportja az amerikai munkaerőpiacon nehézségeket okoz, vagy hogy néhány kínai cég technológiai titkokat lop el. Kína azt szeretné, ha az USA nyitva lenne a kínai export és befektetések előtt. Kína saját nyitása a világkereskedelem felé viszont óvatosan, fokozatosan történt, hogy elkerüljék a foglalkoztatást és a technológiai fejlődést érő káros következményeket.

A békés egymás mellett éléshez arra lenne szükség, hogy az USA és Kína nagyobb politikai mozgásteret hagyjon egymás számára annak keretében, hogy a nemzetközi gazdasági integráció prioritást ad a hazai gazdasági és szociális célok számára mindkét országban (illetve más államokban is).

Kína így szabad kezet kapna iparpolitikájának folytatására, pénzügyi szabályozásainak megőrzésére annak érdekében, hogy olyan piacgazdaságot építhessen ki, amelyet sajátos kínai megoldások jellemeznek. Az Egyesült Államok pedig szabadon védhetné munkaerőpiacát a szociális dömpinggel szemben, és nagyobb kontrollt gyakorolhatna azon kínai beruházások felett, amelyek technológiai, nemzetbiztonsági szempontból fenyegetést jelentenek.

Az az ellenérv, hogy egy ilyen megközelítés utat nyitna a protekcionizmusnak, és megakasztaná a világkereskedelmet, azzal kapcsolatos félreértéseken alapul, hogy mi hajtja a nyitott kereskedelmet szolgáló intézkedéseket. Ahogy a komparatív előnyök elve állítja: az országok saját érdekeikből fakadóan folytatnak külkereskedelmet. Ha olyan intézkedéseket alkalmaznak, amelyek korlátozzák a kereskedelmet, akkor ez vagy azért történik, mert másutt kompenzációs haszonra tesznek szert, vagy mert szakpolitikai hiányosságok állnak fenn (például nem tudják kompenzálni a veszteseket).

Az első esetben a szabadabb kereskedelem azért nem biztosított, mert ezzel a társadalom rosszabbul járna. A második esetben a szabadabb kereskedelem lehet, hogy garantálva van, de csak akkora mértékben, amennyire a szakpolitikai hiányosságokat kezelni tudják (és a kompenzáció biztosított). A nemzetközi megállapodások és kereskedelmi partnerek nem tudnak megbízhatóan különbséget tenni a két eset között. Továbbá nem világos, hogy biztosítani tudják-e a megfelelő gyógyírt (a fenti példa alapján a kompenzációt), vagy el tudják-e kerülni a további politikai problémákat.

Vizsgáljuk meg Kínát ebből szempontból.

Sok elemző úgy véli, hogy Kína iparpolitikája kulcsszerepet játszott abban, hogy az ázsiai ország a világgazdaság egyik motorjává vált.

Ha ez így van, akkor sem Kínának, sem a világgazdaságnak nem érdeke, hogy visszafogják ezt a kínai gyakorlatot. A másik alternatíva az, hogy ezek az intézkedések gazdaságilag károsak, ahogy azt egyesek állítják. Azonban a költségek nagyját még ebben az esetben is a kínaiaknak kell viselniük.

Azoknak, akik a protekcionizmus miatt aggódnak, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) elődjének számító Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) alatti tapasztalatokat kellene megvizsgálniuk. A GATT-rendszerben az országoknak jóval nagyobb szabadságuk volt a saját gazdasági stratégiájuk megvalósítására. A kereskedelmi szabályok gyengébbek és kevésbé átfogók voltak. Mégis, a világkereskedelem (a globális kibocsátáshoz képest) gyorsabb ütemben bővült a II. világháború utáni három és fél évtizedben, mint az 1990 utáni hiperglobalizált időszakban. Hasonlóképpen meggyőzően lehet érvelni azzal, hogy az unortodox növekedési politikájának köszönhetően Kína nagyobb piac a külföldi exportőrök és befektetők számára, mint hogyha a WTO előírásainak jobban megfelelő politikát folytatott volna.

Végezetül: néhányan mondhatják azt, hogy ezek a megfontolások irrelevánsak, mivel Kína csatlakozott a WTO-hoz, és be kell tartania annak szabályait. Kína WTO-csatlakozására azonban azzal az elgondolással került sor, hogy Kína egy nyugati típusú piacgazdasággá vált, vagy hamarosan azzá válik. Ez nem történt meg, és nincs is okunk azt várni, hogy be fog következni (vagy be kellene következnie). Sürgős kijavításra van szüksége egy olyan globális kereskedelmi rendszernek, amely nem képes magába illeszteni Kínát, a világ legnagyobb, nemzetközi kereskedelmet folytató gazdaságát.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org