Arab tavasz kettő pont nulla?

Nyolc évvel az arab tavasz kirobbanását követően a közel-keleti és az észak-afrikai térség két újabb állama is forradalmi változásokon ment keresztül. Tíz nap leforgása alatt két diktátor is megbukott: április 2-án az Algériát 1999 óta irányító Abd el-Azíz Buteflíka, április 11-én pedig az 1993-ban hatalomra kerülő Omár al-Basír szudáni elnök kényszerült lemondani.

A két esemény közelsége, valamint a köztük fennálló hasonlóságok miatt a történéseket számos megfigyelő egy újabb forradalmi hullámnak, egyfajta „arab tavasz kettő pont nullának” nevezte el.

Kétségkívül találó elnevezés, és a párhuzam jogosnak tűnhet. Mindkét eseménysorozat tüntetésekkel kezdődött, és több országban (2011–12-ben Tunéziában, Egyiptomban, Jemenben és Líbiában) vezetőváltást eredményezett. Mindkét eseménysor okai között a gazdasági problémák elsődlegesek voltak, kiegészülve a politikai rezsimek korruptságával és cinikusságával, valamint a méltóságteljes életmódra való törekvéssel. Az autoriter vezetők sorsát – ahogy akkor, úgy most is – nagyban meghatározza, hogy a katonai vezetés kihátrál-e mögülük.

És ahogy 2011-ben, úgy 2019-ben is elmondható, hogy a folyamatot kiváltó okok egy vezetőváltással (de akár egy rezsimváltással) nem oldódnak meg, éppen ezért nagyon nehéz jósolni bármit is, akár csak hónapokkal előre.

Ennek ellenére én óvatosságra inteném azokat, akik az arab tavasz újbóli feléledését látnák az algériai és a szudáni eseményekben. A nagy különbség a két eseménysor között ugyanis épp az, hogy 2019-ben a térség vezetői és társadalmai – de a külső szereplők is – már átélték 2011-et, az első hullámot, így az új események során mindenki a korábbi tapasztalatok és tanulságok fényében kezeli a helyzet. Ez alapvetően megváltoztatja a szereplők viselkedését és a lehetséges kimeneteket is.

Egyrészt mindenki megtapasztalhatta, hogy a rosszul kezelt arab tavasz brutális polgárháborúkhoz vezetett. Nyolc évvel a rendszerellenes tüntetések kezdete után Szíriában, Líbiában és Jemenben a háborús cselekmények továbbra sem zárultak le, kiszolgáltatva a három országot az instabilitásnak, humanitárius katasztrófák sorozatának, terrorista szervezeteknek és külső hatalmak befolyásának. Ezt a forgatókönyvet mindenki el akarja kerülni, így a hatóságok is óvatosabban kezelik a tüntetéseket, az ellenzéki csoportok pedig mérséklik követeléseiket, retorikájukat. Természetesen mindkét oldalon vannak olyanok, akik inkább a polgárháborút választanák, mint a másik oldal győzelmét, egyelőre azonban úgy tűnik, ők vannak kisebbségben. Ez a magatartás óhatatlanul is a status quo fennmaradásának kedvez, és növeli a nagyobb változtatások költségeit.

Másrészt az arab tavasz első hullámának fontos tanulsága volt, hogy a társadalmi elégedetlenség mögött a gazdasági motivációk erősebbek, mint a politikaiak.

Azokban az országokban, amelyekben az államnak sikerült kezelnie az eseményeket (lásd a Perzsa-öböl országait, Jordániát vagy éppen akkor még Algériát), jellemzően a gazdasági jellegű intézkedéseknek volt kézzelfogható hatásuk, a többi között az ártámogatások növelésének, a minimálbér emelésének, munkahelyek teremtésének. Ha a rezsimek Szudánban és Algériában képesek ilyen jellegű lépések megtételére, akkor valószínűleg megtarthatják a hatalmukat. Az már egy másik kérdés, hogy az arab térség két olyan szegény országáról beszélünk, ahol az egy főre jutó nemzeti össztermék a régió átlagának kétharmadát sem éri el (Szudánban a felét sem), a költségvetési deficit pedig mindkét országban már bármiféle intézkedés nélkül 5-8 százalékos hiányt mutat. Fiskális mozgástér hiányában a kormányok vagy eladósodnak egy külső szereplő felé (valószínűleg a Perzsa-öböl országai szívesen adnak hitelt befolyásért cserébe), vagy az erőszakos utat választják a tüntetők elhallgattatására.

Mivel egyik út sem járható nagyobb kockázatok nélkül, ezért a rezsimek látványos tárgyalásokba kezdtek az ellenzék vezetőivel, és kisebb-nagyobb lépésekkel (például Algériában a volt elnök testvérének letartóztatásával) igyekeznek megmutatni reformhajlandóságukat. Ezek az intézkedések egyelőre csak időhúzó jellegűnek tűnnek, valós politikai szándék nélkül, így a változás esélye ismét korlátozott.

Mindezek miatt forradalmi hullám helyett inkább a közel-keleti térség új normalitásának tűnnek az algériai és szudáni események.

A régiót ma kevés kivételtől eltekintve gazdasági problémák, hatékonytalan és korrupt államok, de a hatalomkoncentrációban profi rezsimek jellemzik, mindezek együtt folyamatos kiszámíthatatlansághoz vezetnek. Tüntetések, forradalmak bármikor kitörhetnek, és igazán nem lenne okunk meglepődni, ha egyik pillanatról a másikra polgárháború robbanna ki – de akkor sem, ha épp ellenkezőleg, nem történne semmi változás. Fel van adva a lecke az Európai Uniónak, amely talán akkor teszi a legtöbbet, ha egyelőre megpróbál kimaradni az eseményekből.