Őrségváltás az EKB-nál

Májusban az Európai Központi Bankban (EKB) beszélgetést rendeztek Peter Praetnek, az EKB távozó vezető közgazdászának tiszteletére. Szorosan együtt dolgozott az EKB elnökével, Mario Draghival a 2008-as pénzügyi krízis, illetve az azt követő euróválság éveiben, és a nehéz helyzetekben mindenki másnál jobban navigálta a bank kormányzótanácsát a közös döntések irányába. Tavaly nyáron Vítor Constancio alelnök köszönt el, októberben Draghi, decemberben pedig Benoit Coeuré, az igazgatóság tagja is távozik az EKB-tól.

Ezek a vezetőségben történő fontos változások alkalmat adnak arra, hogy áttekintsük az EKB-t a következő években érő kihívásokat. Az eurózóna egyetlen valódi föderális intézményeként a válság idején az EKB a „végső menedék” szerepében lépett fel, és próbálta megoldani a felmerülő problémákat, amikor a tagállamok kormányai nem tudtak egyezségre jutni. Komplex vezetési struktúrája ellenére ez sikerült is. Az EKB kormányzótanácsa a 19 eurózóna-tagállam – eltérő érdekeket képviselő – jegybankelnökeiből és az igazgatóság hat tagjából áll, akiket az Európai Tanács nevez ki intenzív alkufolyamat során. Bár jellemzően Draghi került a figyelem középpontjába, az EKB elnöke a mostani beszélgetésen rámutatott arra, hogy Praet volt az, akinek az ajánlásait az elmúlt nyolc évben a kormányzótanács folyamatosan elfogadta. Nem magától értetődő, hogy a távozó vezető egy eltérő érdekekkel teli csoportban sikeresen tudott konszenzusokat kialakítani.

Az elmúlt évtizedben az EKB, más jegybankokhoz hasonlóan, jelentősen kibővítette a monetáris politikai eszköztárát. Ez a folyamat Draghi elődjénél, Jean-Claude Trichet-nél kezdődött, és a jelenlegi vezetés alatt a bankoknak nyújtott hosszú távú refinanszírozási műveletek, a mennyiségi lazítás, az iránymutatások és a negatív betéti kamatok révén tovább mélyült.

Jóval nehezebb volt az EKB számára a nem konvencionális intézkedések folytatása, mint az amerikai Federal Reserve-nek, az angol jegybanknak vagy a japán központi banknak. Ezeknek az intézkedéseknek a hagyományos kamatpolitikával szemben jóval szélesebb körű kihatásaik vannak, amelyek az eurózóna esetében gyakran földrajzi dimenziók mentén jelentkeznek, ami fokozhatja a közös döntések meghozatalának nehézségeit. Mindamellett az EKB megvédte azt az elvet, hogy ezek a kihatások kevésbé fontosak, mint az euró megőrzése és a defláció elleni küzdelem szükségessége és annak minden tagállam esetében jelentkező előnyei. Még mindig széles körű konszenzus övezi azt az elgondolást, hogy az eurózónának a monetáris politikánál többre van szüksége a folyamatos növekedés és a stabilitás biztosításához. Nyilvánvaló, hogy a zéró szint körüli kamatok esetén elengedhetetlen az erősebb monetáris és fiskális politikai koordináció. Az eurózóna hasznára válhatnak emellett a makroprudenciális intézkedések, a jobb bankszanálási eszközök, illetve a közös tőkepiac irányába mutató lépések. Mégis kismértékű politikai konszenzus övezi a föderális kompetenciák kiterjesztését és a magasabb szintű kockázatmegosztást, ami a fenti intézkedésekhez szükséges lenne. Emiatt az eurózóna összetartása továbbra is az EKB-ra hárul. Ez a feladat nem lesz egyszerű. Egy újabb lassulás esetén néhány ország korlátozott fiskális kapacitásai, illetve a közös stabilizációs eszközök hiánya miatt az EKB-nak a korábbiakhoz képest is tovább kell tolnia a nem konvencionális intézkedések határait. Ez az eszközvásárlási programjának, a mérlege méretének és összetételének kiterjesztését jelentheti. A mélyebb pénzügyi integráció és a közös tőkepiac felé tartó folyamatok nélkül a magánszektor kockázatainak megosztási szintje korlátozott lesz, ami csökkentheti az EKB törekvéseinek hatékonyságát.

Még általánosabban szólva, az EKB-nak leltárt kell készítenie az utóbbi évekről, és annak megfelelően kell módosítania stratégiáját. Javítania kell döntéshozatali folyamatainak átláthatóságát. Inflációs célját – amelyet jelenleg „a valamivel 2 százalék alatti” szinten határoznak meg – pedig precízebben kell kijelölnie.

Ez vitákkal teli folyamat lesz. Ahogy az megtörtént máshol, az EKB függetlenségét kétségbe fogják vonni. De szemben a Feddel vagy a japán jegybankkal, az EKB-nak különálló országok érdekei között kell navigálnia a mélyen megosztott unióban.

Ha visszatekintünk, egyértelmű, hogy a közös európai valuta megteremtéséhez szükséges politikai megállapodás lehetetlen lett volna, ha az 1990-es években nem alakult volna ki egy globális konszenzus a jegybankok függetlenségéről. Ez az új konszenzus olyan erősnek bizonyult, hogy az EKB függetlenségét szerződésben is rögzítették. A függetlenség így az eurózóna fő kormányzási elvének számít. Ezt mindenáron meg kell védeni, különösen olyan időszakban, amikor az EKB arra kényszerül, hogy nagyobb szerepet töltsön be a tagállamok kormányai közötti megosztottság kiegyensúlyozásában.

A jegybanki függetlenségről szóló küzdelmek fogják meghatározni az EKB következő évtizedét. Csak remélni lehet, hogy a tagállamok kormányai komolyan veszik a megfelelő személyek kiválasztásának feladatát – Praet távozása után – az új EKB-elnök, illetve -igazgatóság kinevezésének folyamatában.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org