Patrióta gazdaságpolitika: csak modell vagy több annál?

A patrióta gazdaságpolitika sajátossága, hogy a döntéseket mindenekelőtt az ország és a hazai tulajdonú gazdasági szereplők hosszú távú érdekei határozzák meg, de nyitott marad a világra, a globális gazdasági folyamatokhoz pedig úgy kapcsolódik, hogy minimalizálni törekszik negatív hatásukat. Ezzel szemben áll az olyan modell, amely bizonyos megkérdőjelezhetetlennek nyilvánított axiómákon alapul, mint amilyen a szabadpiaci verseny mindenhatósága és önszabályozó, egyensúlyteremtő képessége. Ez utóbbi premisszákon alapuló irányzat a neoliberális gazdaságpolitika, amely a múlt század hetvenes éveitől kezdődően vált meghatározóvá, és a globális gazdaság kiépülését szolgálta. Ezt a közgazdasági felfogást azonban olyan gazdasági és politikai szereplők – nemcsak államok, hanem meghatározó érdekérvényesítési képességgel rendelkező csoportok is – képviselik a mai napig, akik és amelyek gazdasági értelemben már túl vannak a fejlődés azon fázisain, amikor is szükségük volt a szabad verseny kihívásai elleni védelemre. Éppen ez a védelem, az állami szerepvállalás tette lehetővé megerősödésüket és domináns helyzetbe kerülésüket.

Akár az Egyesült Államokat, akár Nyugat-Európát nézzük, az ottani gazdaságok megerősödésében, vállalati monopóliumok, oligopóliumok kialakulásában kulcsszerepet játszott az államilag vezérelt protekcionizmus, amely a keynesianizmus, a szociális piacgazdaság formájában jelent meg.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy olyan globális szereplők, mint a technológiai cégek, amelyek hatása a társadalom minden egyes alrendszerére ma már megkérdőjelezhetetlen, a létrehozásukhoz és fejlődésükhöz nélkülözhetetlen alapokat, az információs és kommunikációs (IKT) technológiákat állami fejlesztési forrásoknak köszönhetik. Az olyan újabb kori gazdasági sikertörténetek, mint amilyen Japán, Dél-Korea, Szingapúr, Finnország vagy éppenséggel Kína fejlődése, sem az állami szerepvállalás neoliberális értelemben vallott mellőzésén alapulnak.

Manapság gyakran hasonlítják össze Magyarországot a V4-országokkal. Ezekből rendszerint az derül ki, hogy több gazdasági mutatóban a többiekhez képest lemaradtunk.

Fejlődési, felzárkózási ütemünk lassabb volt, mint az övék, de az is látható, hogy az utóbbi években a tendencia számunkra kedvező irányba változott.

Amikor magyarázatot keresünk lemaradásunkra, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a rendszerváltozás időszakában, illetve azt követően több kormányzati cikluson keresztül sehol sem érvényesült annyira vegytisztán a neoliberális gazdasági modell, mint nálunk. A totális privatizáció, kereskedelmi liberalizáció, gazdasági sokkterápia, éjjeliőr állam és a végletekig kifeszített fiskális fegyelem azt eredményezte, hogy olyan gazdasági visszaesést szenvedtünk el, amely csak a háborús időszakokkal összevethető. A többi V4-ország az átalakulást jelentősen kisebb veszteséggel úszta meg, és hazai tulajdonban tartották gazdasági szektoraik jelentős részét. Ez jó alapul szolgált későbbi fejlődésükhöz, miközben nekünk szinte alig maradt hazai kézben termelő, szolgáltató kapacitásunk. Hiába voltunk a neoliberális gazdaságpolitika „éltanulói”, 2008-ban eljött az igazság pillanata. Egyértelművé vált, hogy a V4-ek között Magyarország a leggyengébb láncszem.

Ami 2010 óta Magyarországon a gazdaságirányítás terén történik, az szakítás a neoliberális dogmákkal.

Olyan gazdaságszervezési rendszer működik, amely az egyensúlyt keresi a piac és az állam között. Ez nem ideológiákon, modelleken alapszik, hanem a nemzeti érdeket tartja szem előtt, és állami eszközökkel igyekszik csökkenteni a piaci rendszer hiányzó önszabályozását. Része az is, hogy a globális gazdasági szereplőkkel megtalálja az összhangot. Ehhez egyértelmű szabályokra, a kormányzat és a befektetők közötti partnerségi együttműködésre, bizalomra van szükség. Feltétele, hogy minél inkább integrálódjanak a magyar társadalomba, tisztességesen fizessenek adót, hozzanak tudást, innovációt, fektessenek dolgozóik és beszállítóik képzésébe. A patrióta gazdaságpolitika homlokterében a hazai tulajdonú szereplők helyzetbe hozatala, tudáshoz, információhoz és tőkéhez jutási nehézségeikből adódó versenyhátrányuk csökkentése áll.