Túlfűtöttség idején szigorúbb gazdaságpolitika kell

Nem lassult a magyar gazdasági növekedés az idei első negyedévben. Sőt az 5 százalék feletti GDP-bővülés azt jelenti, hogy az EU-tagországok közül Magyarországon ment végbe az egyik leggyorsabb növekedés – ezúttal még Lengyelország és Románia teljesítményét is meghaladta a hazai expanzió. Ilyenkor rutinszerűen felmerül a túlfűtöttség utáni jövő rémképe, és azzal fenyeget, hogy a jelenlegi gyors növekedést két-három éven belül komoly gazdasági lassulás, kedvezőtlen nemzetközi környezetben pedig súlyos és elhúzódó recesszió követi.

A keresetek gyors emelkedése, a foglalkoztatásbővülés és az ingatlan­piaci boom egyelőre pozitív irányú kölcsönös ösztönző hatást fejt ki, a növekedés leszálló ágában viszont negatív irányban erősíthetik egymást.

Érdemes ebből a szempontból szemügyre venni, hogy mit tesz a hazai monetáris és fiskális politika: élénkíti vagy inkább hűti a túlhevülés jeleit mutató gazdaságot?

Az elmúlt évtized gazdaságpolitikai sikere a viszonylag szigorú fiskális politika és a fokozatosan lazító monetáris politika kombinációjára épült. 2012 őszétől a jegybanki alapkamat apró lépésekben, de folyamatosan csökkent: az MNB 2016 májusáig összesen harminchárom kamatvágást hajtott végre, azóta pedig 0,9 százalékon stabilizálódott a jegybanki alapkamat. Az alacsony kamatszint kétségkívül segített abban, hogy a növekedés belső mozgatói működésbe lépjenek, így a fogyasztás és a beruházások expanziója felgyorsította a korábbi lanyha növekedést. Most viszont az alkalmazkodó monetáris politika szellemében fordulatra, érdemi kamatemelésre lenne szükség. Tavaly nyár óta ugyanis az éves infláció egyértelműen emelkedik, június óta kilépett a 3 százalék körüli sávból, áprilisban pedig már a 4 százalékos határt ostromolta a fogyasztói árindex. A jegybanki kamatemelés mértékéről és a kamatemelési lépések kívánatos számáról persze lehet vitatkozni, arról azonban aligha, hogy most szükséges a kamatemelés.

Különösen azért, mert a fiskális politika alkalmazkodóképessége politikailag korlátosnak tűnik. Az, hogy az elmúlt években a kormány tartósan 3 százalék alatt tudta tartani a GDP-arányos államháztartási hiányt, persze komoly eredmény a 2000-es évek felelőtlen fiskális politikai gyakorlatához képest, amelynek következménye az államadósság súlyos megugrása lett. A mostani gyors növekedés időszakában azonban a költségvetési politika további szigorodása, ennek folytán pedig az államháztartás egyensúlyi pozíciója felé történő elmozdulás indokolt. Ahhoz ugyanis, hogy a néhány éven belül várható globális recesszió idején a kormány képes legyen a megfelelő élénkítő, a recessziós hatásokat részben ellensúlyozó lépésekre, érdemi fiskális mozgástérre van szükség, amelyet csak lényegesen alacsonyabb államadósság mellett lehet biztosítani. Magyarán: a fiskális politikának a mostani gyakorlathoz képest is szigorodnia kellene, és nem tanácsos a 2 százalék körüli hiányszámmal beérni a gazdaság túlhevülésére utaló jelek mellett.

Az áprilisi konvergenciaprogramban ilyen pályát rajzolt fel a kormányzat, azonban kétséges, hogy a makropénzügyi racionalitásból adódó következtetések hogyan lesznek összefésülhetők a politika szempontjaival. Az általános béremelkedések ugyanis a közszféra több területén növekvő bérfeszültségekhez vezettek, és az egészségügyi, az oktatási és a szociális ágazatban a bérszintek radikális emelésével lehet csak esély a humán erőforrás minőségi romlásának visszafordítására. Ez azonban növekvő kormányzati kiadásokkal jár, és csak akkor megvalósítható, ha bizonyos területekről visszavonul a kormányzat: csökken például az állam tulajdonosi szerepvállalása, és leépülnek a közmunkaprogramok is. Részben értékválasztás, részben kormányzati bölcsesség kérdése, hogy a monetáris és a fiskális politika szigorodása milyen kombinációban történik meg. Annyi azonban bizonyos: ha mindkettő elmarad, akkor nagy árat fizetünk majd.