késleltetett adatok
Árfolyamok: 15 perccel késleltetett adatok
Az Európai Unió elfelejthetné végre a kőbe vésett számokat
Egy idén megjelent tanulmányban azzal érveltem, hogy azokban az országokban, amelyekben a kamatok szintje nagyon alacsony, és az államadósságot a befektetők biztonságos mértékűnek tekintik – ami az adósságot kevésbé költséges szinten tartja mind fiskális, mind gazdasági szempontból –, nagyobb költségvetési hiányra lehet szükség a korlátozott mozgásterű monetáris politika kiegészítésére. Az eurózóna mostanra elért ebbe az állapotba.
A 2008-as pénzügyi krízis és az azt követő euróválság után a monetáris politika kulcsszerepet játszott az eurózóna stabilizálásában és újjáélesztésében. Ennek megvalósításához az Európai Központi Bank (EKB) elnöke, Mario Draghi részéről pragmatizmusra, kreativitásra és jó politikai ösztönre volt szükség. A monetáris politika még nem egészen fogyott ki az eszközeiből, ám nem lehet elvárni, hogy újra ezt a szerepet töltse be.
Ezzel szemben a költségvetési politikát – a megfontolt keynesi makrogazdasági politika másik kiemelt összetevőjét – eddig nem használták ki eléggé ciklikus eszközként, aminek az lett a következménye, hogy az eurózóna kibocsátása még mindig nem érte el potenciális szintjét.
Ez sürgető probléma, amelyet egyetlenegy eurózóna-tagállam sem oldhat meg egyedül, ehhez közös fellépés szükséges. Miközben a közös eurózóna-költségvetés szükségessége – ami a pótlólagos kiadásokat fedezné – most még inkább sürgető, mint korábban, a tagállamok közötti kockázatmegosztásra is szükség lenne hozzá, ami politikailag igen kényes kérdésnek számít.
Mégis, vannak még más olyan eszközök, amelyeket az eurózóna alkalmazhat, kezdve a fiskális szabályok megváltoztatásával. Ilyen alacsony kamatok mellett az az előírás, hogy az államadósság mértéke legfeljebb a GDP 60 százalékát érheti el, nem megfelelő célérték (ha egyáltalán valaha az volt). Nemcsak magasabb küszöb kell ennél, hanem lazítani kell azt az előírást is, amely arra vonatkozik, hogy mennyi idő alatt kell a küszöböt túllépő tagállamoknak ismét az előírt szintre csökkenteniük az államadósság szintjét.
Továbbá, miután a monetáris politika döntéshozóinak kevés mozgásterük maradt, az EU-nak nagyobb szabadságot kell nyújtania a tagállamok kormányainak ahhoz, hogy a keresletet a költségvetési politikán keresztül élénkíthessék. Ehhez lazítani kell azt az előírást, amely szerint a költségvetési hiány mértéke nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát.
Természetesen a tagállamok kormányzatainak nem kellene korlátozások nélküli felhatalmazást adni, ám nem szabadna ennyire megkötni a kezüket. Amire az EU-nak szüksége van, az egy új szabályalkotási filozófia.
Első lépésként az Európai Bizottságnak be kellene fejeznie a tagállamok költségvetési politikáinak mikromenedzselését. A bizottságnak csak akkor kellene közbeavatkoznia, ha egy kormány olyan pályára áll rá, amely valóban fenntarthatatlan adósságot eredményez. Máskülönben a bizottság fő feladatának annak kellene lennie, hogy információkat közöl a piacok számára a tagállamok gazdaságának állapotáról és a valószínűsíthető adósságpályájáról. Ily módon a piacok döntenének. A költségvetés területe elvégre is a befektetők látókörében van.
Japánnak jelentős az államadóssága, a befektetők azonban nem tűnnek nyugtalannak. Olaszország egy másik esetnek számít, ahol a befektetők most jelentős kockázati prémiumot követelnek. A tagállamok kormányai számára így nem az lenne a kihívás, hogy a bizottság tetszését elnyerjék, hanem hogy meggyőzzék a befektetőket: az államadósság tekintetében felelős politikát folytatnak.
Második lépésként az eurózónának fejlesztenie kell a fiskális és a monetáris politika közötti koordinációt. (Valójában erre mindig szükség van, ám most ez különösen sürgető.) A jelenlegi helyzetben a monetáris politika egyedül nem képes elvégezni a szükséges feladatot. Az élénkítésnek a költségvetési expanzió formájában kell megjelennie, hogy kikényszerítse azokat a lépéseket, amelyeket az EKB nem tud biztosítani. Amire így szükség van, az vagy egy olyan koordinációs eszköz, amelyen keresztül minden egyes tagállam elkötelezné magát a nagyobb, önmaga által finanszírozott fiskális expanzió mellett, vagy – és ez lenne az előnyösebb és egyben vitatottabb megoldás – egy közös, eurókötvényekből finanszírozott költségvetés kellene, amely az egyes tagországok magasabb kiadásait is biztosítaná, ha arra szükség lenne.
Nagy a tét. Magasabb adósságplafon és jobb koordináció nélkül a költségvetési politika túl merev, a gazdasági aktivitás mértéke túl alacsony, és a leegyszerűsített megoldásokat kínáló populista irányvonal kockázata túl magas lesz. Ez az utolsó dolog, amire az eurózónának szüksége van.
Copyright: Project Syndicate, 2019
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.