Érvek a karbonvám mellett

Januárban 3554 amerikai közgazdász – köztük 27 Nobel-díjas, négy egykori Fed-elnök és két volt pénzügyminiszter – egy korábban eretneknek gondolt intézkedésre tett javaslatot. Szerintük az Egyesült Államoknak kombinálnia kellene a belföldi karbonárat a karbonvámmal („border carbon adjustment system”). Ez a kulcsfontosságú importtermékek esetében tükrözné a karbonintenzitást, és szakítana azzal a szabadpiaci ortodoxiával, hogy az egyes országok környezetvédelmi politikájának nem szabad akadályoznia a világkereskedelmi liberalizációt.Ez helyes javaslat volt, ugyanis karbonvám nélkül az ipar versenyképességével kapcsolatos aggodalmak továbbra is korlátoznifogják a káros hatású klímaváltozással szembeni lényeges intézkedéseket.

A dekarbonizáció alapvető akadálya az a paradoxon, hogy a végső fogyasztói szinten a költségek jelentéktelenek, ám egy adott cég számára jelentősek. Ahogy az Energy Transition Commission (ETC) nemrégiben megjelent Megvalósítható küldetés című jelentése hangsúlyozta: már elérhetők azok a technológiák, amelyek a világgazdaság teljes dekarbonizálásának 2050–2060 körüli elérését lehetővé teszik oly módon, hogy közben a háztartások életszínvonala ne változzon. Ha az autógyártás során használt acélt karbonmentes módon állítanák elő, akkor egy autó ára jellemzően kevesebb mint 1 százalékkal drágulna. Az ebből a szempontból nehezebben átalakítható szektorok – mint az acél, a cement és a vegyi anyagok gyártása, valamint a hosszú távú szállítás (teherfuvarozás, repülés, hajózás) – dekarbonizálásának teljes költsége pedig nem haladná meg a globális GDP 0,5 százalékát.

Egy adott vállalat szemszögéből nézve a dekar­bo­­nizáció költségei ijesztően nagyok lehetnek. A karbonmentes acél 20 százalékkal növelheti a teljes termelési költséget, a karbonmentes cement gyártása megduplázhatja a cementárakat. Ez azt jelenti, hogy a karbonmentes emissziót vállaló – vagy szabályozással, karbonárazással arra kényszerített – acél- és cementgyártó vállalatok lehúzhatják a rolót, ha a versenytársaik nem hasonló körülmények között termelnek.

Ez eddig akadályozta az explicit karbonárak hatékony alkalmazását a dekarbonizáció elősegítésére. Szinte az összes közgazdász – aki elfogadja a klímaváltozás tényét – úgy gondolja, hogy a karbonvámok vagy -adók emissziókereskedelmi rendszerben történő kivetésének bármely optimális szakpolitikai intézkedés részének kell lennie. Ám ott is, ahol ezt az elméletben kívánatos intézkedést alkalmazzák – például az Európai Unióban az emissziókereskedelmi rendszer révén – a karbonárak kevésbé fontos szerepet játszottak a dekarbonizáció elősegítésében, mint a megújuló energiaforrásokra vonatkozó szabályozások vagy azok közvetlen támogatása. Ennek az az oka, hogy vagy a karbonárak túl alacsonyak ahhoz, hogy jelentős hatást váltsanak ki, vagy a legtöbb energiaintenzív nehézipari ágazatra nem vonatkoznak ezek az intézkedések. Továbbá ezekben a gyenge intézkedésekben az a félelem is tükröződik, hogy a magasabb karbonárak és szélesebb körű alkalmazásuk a hazai ipart versenyképtelenné teszi azon országok importjával szemben, ahol nem vezetnek be ilyen intézkedéseket.

Erre a helyzetre az az egyértelmű válasz, hogy a karbonadókat egy adott országban vagy több állam vámuniójában úgy kellene kivetni, hogy kiegészítené őket a karbonintenzív importra kivetett karbonvám, vegyítve az exportőröknek járó adó-visszatérítéssel. Tíz évvel ezelőtt, amikor a klímaváltozás kérdésével foglalkozó brit bizottság elnöke voltam, megvitattuk ennek az intézkedésnek a lehetőségét. Akkor ez a javaslat jelentős ellenállásba ütközött. Az ellenzők azzal érveltek, hogy az intézkedés nem lenne kívánatos, mivel megsértené a WTO szabályait, és vámemelési versenyt indítana el az országok között oly módon, hogy az intézkedést bármilyen környezetvédelmi hivatkozással igazolni lehetne.

A dekarbonizáció sok alternatív lehetősége, valamint az a tény, hogy a különböző megoldások eltérő feltételek mellett lesznek optimálisak, szükségessé teszi, hogy az iparban az ármechanizmus szerepét fokozzák, hogy azzal a legkevésbé költséges megoldások piaci alapú feltárását segítsék. Ehhez kezelnünk kell a versenyképességi problémát.

Az ETC jelentése ezért amellett áll ki, hogy a karbonvámnak szerepelnie kell a politikai döntéshozók eszköztárában, illetve ezért jutott sok amerikai közgazdász is erre az álláspontra. Szerintük az USA-ban a karbonárat kombinálni kellene egy olyan rendszerrel, amely mind az import, mind az export karbontartalmára vonatkozó kiigazítást (border ad­justment) valósítana meg. Egy ilyen megoldás szerintük „megvédené az amerikai versenyképességet, és büntetné más államok haszonlesését”.

A karbonárazásra vonatkozó globális politikai megállapodás bizonytalan. A karbonvám az egyes országok olyan döntéseinek sorozatát válthatja ki, amely kedvező versenyt idézhet elő, és viszonylag azonos szintű karbonárak terjedhetnek el világszerte.

Néha az elméleti tabukat félre kell tenni. A kar­bonvám olyan elképzelés, amelyre megérett az idő, s amely jelentős szerepet játszhat a – technológiai és gazdasági szempontból az évszázad közepére megvalósítható – karbonmentes gazdaság felé vezető folyamatok elősegítésében.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org