Éppen itt az ideje, hogy a világ jegybankjai végre kijöjjenek a fényre, és erőt mutassanak

A 2008-ban kitört globális pénzügyi krízis átalakította a jegybankok szerepét, valamint a szakpolitikai eszköztáruk súlyát és hatókörét. Manapság a pénzügyi stabilitás ismét a jegybankok küldetésének központi elemévé vált, és a kamatok mértéke számos gazdag országban várhatóan a zéró körüli vagy annál is alacsonyabb szinten marad még egy ideig. Ez azt jelenti, hogy a jegybanki intézkedések láthatóbbak és politikai szempontból kényesebbek lesznek, mint voltak akár egy évtizeddel ezelőtt is, növekvő fenyegetést gyakorolva a 20. század végének egyik legnagyobb intézményi innovációjára, a jegybanki függetlenségre.

Egyes elemzők szerint a jegybankok úgy tudják legjobban megvédeni magukat a politikai beavatkozások ellen, ha visszatérnek a szűken vett, árstabilitásra vonatkozó mandátumukhoz, amely olyan jól szolgálta őket a válság előtt.

Ez a tanács azonban téves. Nem lehet kikerülni ugyanis, hogy a jegybankok a pénzügyi stabilitás védelmezésére vonatkozó eredeti szerepüket felélesszék. Elvégre is az árstabilitás önmagában nem lehet végcél, csupán egyik pillére a makrogazdasági stabilitás támogatásának, amire a társadalomnak szüksége van. Ennek az alapzatnak a második eleme a pénzügyi stabilitás, ahogy arra az elmúlt évek válsága nyomatékosan rámutatott.

Ebben a tágabb összefüggésben a jegybankárok elkerülhetetlenül abban a szerepben találják magukat, ahol politikusokkal, szabályozó hatóságokkal és pénzügyi felügyeleti szervekkel kell vitázniuk a társadalomban betöltött pozíciójukról. Ennek így is kell lennie: ez a fajta elköteleződés döntő fontosságú a jegybanki függetlenség megőrzéséhez.

Friss tanulmányunk (Sound At Last? Assessing a Decade of Financial Regulation) három fontos módját emelte ki annak, hogy a 2008-as válság során miként változott meg a jegybanki tevékenységekről alkotott kollektív nézetünk. Először is, amikor a kamatok megközelítik a zérószintet, a további monetáris politikai intézkedések hasonlítanak, gyakran egyszerűen helyettesítik a más intézmények által jellemzően hozott döntéseket. Másodsorban a jegybanki hitelezés mértéke nagyon megnőtt. Harmadsorban a mostani politikai erők helyesen a rendszerszintű kockázatok csökkentésére fókuszálnak, hogy minimalizálják a pénzügyi válságok gyakoriságát és súlyosságát.

A jegybankok szerepének újragondolása észszerű dolog, mivel igen nagy a valószínűsége annak, hogy a kamatok a zérószint közelében maradnak a jövőben. Véleményünk szerint egy külön rendszer formális kialakítására van szükség, amelynél az állam végrehajtó ága és a jegybank egyezteti nézeteit, és együtt megállapodásra jutnak az elérhető szakpolitikai opciók teljes köréről. Amikor az irányadó kamat eléri a zérószintet, a különböző feleknek transzparens szabályok keretében rendszeresen egyeztetniük kellene. Minden egyes ilyen egyeztetés után egy közös közleményt adnának ki, amelyben az aktuális gazdasági helyzetről, az elérhető szakpolitikai opciókról és a választott intézkedésekről adnának értékelést. Az álláspontok különbözősége esetén a demokratikusan megválasztott kormányzati tisztviselők mondanák ki a végső szót, ugyanakkor magyarázatot kellene adniuk a döntésük okairól. A zéró körüli kamatszint melletti monetáris és fiskális politikai koordináció esetén a hivatalos közleményeket a pénzügyi stabilitással kapcsolatos mérlegelésekkel kellene kiegészíteni, és az ezzel kapcsolatos nézetkülönbségeket a hivatalos jegyzőkönyvekben is szerepeltetnék.

Egyszóval a monetáris politikai döntések kommunikációjának hagyományos standardjait kellene alkalmazni a pénzügyi stabilitással foglalkozó bizottság döntéseinél is.

Ez a rendszer segítené megvédeni a jegybanki függetlenséget a nem konvencionális intézkedésekhez biztosított politikai támogatás révén.

A végső hitelezői szerep jegyében a válság óta folytatott jegybanki műveletek korábban nem látott mértékét és kiterjedtségét erős figyelem övezte. Döntő fontosságú, hogy ezek a műveletek a közvélemény előtt legitimek maradjanak. A jegybankoknak ezért tisztázniuk kell a végső hitelezői szerep jegyében folytatott műveleteik célját és működési struktúráját, és véget kell vetniük az egyre tarthatatlanabb konstruktív homályosság doktrínájának, amelynél a politikai döntéshozók szándékosan határozatlanok azzal kapcsolatban, hogy kinek és milyen feltételek mellett nyújtanak hitelt. Ebben a kérdésben is, mint minden más gazdaságpolitikai területen, a demokratikus legitimáció biztosítása átláthatóságot és elköteleződést igényel. Ráadásul a rendszerszintű kockázatokra és a makroprudenciális intézkedésekre való fókuszálás szükségessé teszi a jegybankok mandátumainak módosítását. Bár nincs abban egyetértés, hogy miként lehet a legjobban megszervezni a pénzügyi és monetáris politika különböző komponenseit, mi az „egykalapos” modellt részesítjük előnyben, amelyben a jegybankoknak kettős céljuk van: az árstabilitás és a pénzügyi stabilitás biztosítása. Ezen célok eléréséhez a jegybankoknak transzparens végső hitelezőknek és egyben megfelelő eszközökkel rendelkező makroprudenciális hatóságoknak is kell lenniük.

Az intézményi megkötések ennek a modellnek a különböző variánsait hozzák majd létre az egyes országokban. Bizonyos (lehetőleg minél több) esetben párhuzamosan számos hatóság fog osztozni a pénzügyi stabilitás felelősségi körében. Ebben a kérdésben lényeges fontosságú az együttműködés és a teljes elszámoltathatóság biztosítása. A szerepet kapó intézményeknek el kellene ismerniük azokat az operatív nehézségeket, amelyek akkor jelentkeznek, amikor eltérő célokat követő hatóságoknak közös a feladatkörük. Továbbá tudatosítaniuk kell, hogy a fragmentáció és az együttműködés hiánya okozta tétlenség milyen kockázatokat hordoz.

A jegybanki függetlenség megvédéséhez egyfajta alkalmazkodásra van szükség. A válság utáni időszakban a kormányzatok és az állampolgárok továbbra is delegálni fogják az egyre kiterjedtebb döntéshozatali jogköröket a nem választott független intézmények felé. A jegybankoknak ezért egyre jobban elszámoltathatóvá kell válniuk a legitimitásuk fenntartása érdekében. Nyilvános vitákra van szükség a jegybanki célkitűzések, eszközök és kommunikációs mechanizmusok keretrendszeréről való megállapodásokhoz. Ennek a vitának az elmaradása nemcsak a jegybanki függetlenség, hanem a pénzügyi stabilitás és a teljes társadalmi jólét szempontjából is kockázatos lenne.

Xavier Vives, az IESE Business School közgazdász­professzora

Jean-Pierre Danthine, a svájci jegybank volt alelnöke, a Paris School of Economics elnöke

Patrick Bolton, a Columbia Business School közgazdász­professzora

Stephen Cecchetti, a Brandeis International Business School közgazdász­professzora

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org