Milyen útra lépjen most az Európai Unió?

Most, hogy az Európai Unió intézményei (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank, az Európai Tanács és a kül- és biztonságpolitikai főképviselő hivatala) vezetőik őszi váltását készítik elő, jó alkalom adódik arra, hogy áttekintsük az unió következő évekre vonatkozó prioritásait.

Néhány elemző szerint az EU új vezetőinek Európa stratégiai szuverenitásának erősítésére kell majd törekedniük oly módon, hogy jobban kihasználják a tagállamok erőforrásait, és szorosabb szakpolitikai koordinációt valósítanak meg. Erre mindenképpen szükség van, nem utolsósorban az eurózónában. Az erősebb stratégiai szuverenitásra vonatkozó felhívások azonban gyakran arra utalnak, hogy az integráltabb EU-nak a G3-ak harmadik pillérévé kellene válnia az Egyesült Államok és Kína mellett. Ez azonban nem elegendő.

A világhatalmak struktúrája 2019-ben nagyban különbözik a néhány évvel ezelőtti helyzettől. Most egy G2-világban élünk, amelyben Kína gyors ütemben éri utol az Egyesült Államokat a hatalom és a befolyás legtöbb eszköze terén. Bár Kína katonai szempontból még mindig jóval lemarad az USA-tól, GDP-je vásárlóerő-paritáson számítva már nagyobb. Továbbá Kína jóval több kutatót, mérnököt, orvost képez, mint az USA, emellett a világ négy legnagyobb bankjával is büszkélkedhet, és vezető technológiai szereplővé vált a világban.

Egyértelmű, hogy nincs még egy olyan ország a világon, amely képes lenne felvenni a versenyt Kínával és az USA-val. Ám kollektíven az EU tagállamai – még az Egyesült Királyság nélkül is – hasonló szintű hatalmat tudnának megjeleníteni. Európa a stratégiai szuverenitásának erősítésével realitássá tehetné a G3-ak világát. Egy erősebb és egységesebb Európa a legtöbb területen – beleértve a gazdasági erőforrások geostratégiai fegyverként való használatát – fel tudná venni a versenyt az USA-val és Kínával – szól az érvelés.

A G3-ak világáról ábrándozó uniós politikusoknak azonban kezelniük kell két problémát. Először is, nem világos, hogy az EU miként fogja elérni a szükséges integrációs szintet, amikor a legtöbb fontos kérdés egyhangú döntést követel a tagállamoktól. Ennek egyetlen megoldása az lehet, ha a tagállamok egy csoportja (belső magja) kész megkerülni a lisszaboni szerződés előírásait, és kormányközi szerződést alkot olyan területeken, ahol a tagállami vétó megakadályozza az egyhangú döntést. Ezt a legvégső esetben kellene alkalmazni, de mindenképpen szerepelnie kell a szóba jöhető opciók között, ahogy az eurózóna válsága során a fiskális stabilitási szerződés esetében történt, amelyet Csehország és az Egyesült Királyság kivételével minden EU-tagállam aláírt.

Másodsorban az EU-nak nem egy olyan világ kialakítására kellene törekednie, amelyet a G3-ak állandó geostratégiai rivalizálása jellemez, hanem egy olyan világrend megteremtésére, amely védelmezi az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatában és az ENSZ Fenntartható fejlődési célok című egyezményében megfogalmazott értékeket. Európának mind a soft, mind a hard power tényezőit ki kell használnia, hogy az összes szereplővel együttműködve egy szabályokon alapuló világrendet segítsen elő olyan területeken, mint a külkereskedelem, a klímapolitika, a digitális technológiák szabályozása, a génszerkesztés, a fegyverkezés ellenőrzése vagy a fenntartható fejlődési célok kérdése. Ahol lehetséges, az EU-nak a multilaterális intézményeken keresztül kell erősítenie politikáját. Európa globális szövetségesei közül sokan azt remélik, sőt várják, hogy az EU új vezetői támogatni fogják ezt az irányt.

Az EU új vezetőinek egy ambiciózus és hihető tervet kell kidolgozniuk a jövőre nézve. Egy erősebb és integráltabb Európa kialakítására kell törekedniük, amelyet nem tart vissza a legkisebb közös nevező, és képes kiállni önmagáért, miközben egy békés multilaterális világrend kialakításán dolgozik. Egy ilyen globális szerep az eddigiekhez képest igen eltérő típusú szuperhatalommá teheti az EU-t.

www.project-syndicate.org