A kereskedelmi háborúról kicsit másképp

Sokat halljuk, hogy Egyesült Államok–Kína kereskedelmi háború, de szerintem, habár szembenállás van, háború nincs. A feszültség csupán egy új frontja a világ két vezető gazdasági és katonai hatalma között már egy ideje folyamatosan kibontakozó ellentétnek – immár a globális geopolitikai színtéren, ahol a szereplők mozgása mindenkit érint.

Semmi különös nincs ebben a kereskedelmi huzavonában, egyenesen következett az események dinamikájából. A történelem elmúlt pár ezer évében számtalan alkalommal láthattunk ilyet. Mindezek mögött a történelem és a politika alapvető szereplője, az ember áll a maga lelkialkatával, törekvéseivel, amelyek magyarázzák a társadalmak mozgástörvényeit, az utóbbiak pedig (több más erővel – földrajz, demográfia – együtt) formálják a történelmet és annak jelenét: a geopolitikát. Aki állít, az bizonyítson.

Nos, Trump elnökségétől kezdve az USA sorozatban hozott intézkedéseket a kereskedelmi egyensúlytalanság helyrebillentésére. Ezek súlya, időzítése és sebessége sokakat meglepett. De miért is?

Trump döntését a hatékony cselekvésre megelőzte egy több mint évtizedes, javarészt sikertelen tárgyalássorozat a kereskedelmi egyenlőtlenség és a több téren is igen sajátos kínai gazdasági gyakorlat tárgyában.

Kína ugyanis elég sajátos módszerekkel fejleszti gazdaságát és külkereskedelmét. Nemcsak az egypárti berendezkedésre gondolok, hanem a kapitalista recept szerint zajló belső gazdaságfejlesztésre is. Ez a gyakorlatban inkább egyfajta protekcionista állammonopol-kapitalizmus, amelyet a Nyugat ma nem tud elfogadni – bár maga is gyakorolta a 19. században, többek közt Kínával szemben is.

A központosított bankrendszerben a lakosságtól alacsony kamatlábszinteken elvont megtakarítások és a belső jegybanki segítség révén mesterségesen olcsón jut hitelhez a hazai, de jórészt kivitelre termelő feldolgozó- és szolgáltatóipar. Ez már eleve egyoldalú versenyelőnyhöz juttatja a kínai vállalatokat a világpiacon a piaci alapon finanszírozott, jórészt nyugati cégekkel szemben. Az más kérdés, hogy hosszabb távon káros lesz a hatás, mivel nem érvényesül a kapitalizmus hagyományos kiválasztódási mechanizmusa, az amúgy (egy normál finanszírozási környezetben) versenyképtelen kínai cégek fennmaradnak, szuboptimális gazdálkodásuk pazarolja a korlátos erőforrásokat, lassítva a gazdasági fejlődést.

Most azonban ez a politika még világszerte a kínai cégeket erősíti a versenyben.

Kevésbé feltűnő, de az USA-t legalább annyira zavarja az a kínai gyakorlat, hogy ha egy külső cég Kínában akar termelni, szolgáltatni, köteles vegyesvállalatokat létrehozni, és ennek keretében technológiai és szabadalmi transzfert adni a kínai félnek. Ez gyakorlatilag intézményes és „törvényes” lopása a nyugati gazdaságok szellemi tulajdonának. Számtalan kínai termékben és szolgáltatásban láthatjuk viszont azokat a megoldásokat, találmányokat, amelyeket az adott nyugati cégek vittek a gyártókapacitásukkal Kínába fél-egy évtizede, és a kínai fél lekoppintotta. Az így megszerzett információk bekerülnek egy központi technológiai adatbázisba – amelyet közvetlenül a Kínai Kommunista Párt tart fenn –, és továbbosztják az érintett hazai vállalatoknak. Becslések szerint ezen a csatornán, csak ebben az évtizedben ezermilliárd dollár nagyságrendű nyugati szellemi termék vándorolt át kínai kezekbe és fejekbe.

Az ismert kínai telekommunikációs cég esete jó példa. A politikában mindig van egy felszín és van egy mély áramlat, a valóság. A felszíni sztori az, hogy az USA szerint ez a cég olyan rejtett elemeket tervezett a telekommunikációs eszközeibe, amelyek információkat küldenek Kínába, tehát ennek a cégnek az eszközei lehallgathatnak minket.

Persze az USA nem csinál ilyet… Snowden anyagaiból tudjuk, hogy elnöki rendeletek és a nemzetvédelmi törvény alapján egy elektronikus hátsó ajtó beépítése minden amerikai gyártású IT-termékbe és -szolgáltatásba kötelező.

Beépítik, és használják is. Persze, ha más csinál ilyet, az gáz. Mondom: az emberek világában minden változik, kivéve az embereket. Ám ami igazán felháborította az amerikaiakat, az az, hogy a cég (és persze más kínai vállalatok) legutóbbi, tényleg élvonalbeli eszközei hemzsegnek a jogvédett, amerikai eredetű megoldásoktól, amelyekért egy centet sem fizettek – ez az igazi kifogása a nyugati gazdasági és politikai elitnek.

Ennek két folyománya van a nyugati (ezen belül USA) vezetésű geopolitikai világrend szempontjából. Egyrészt az így megszerzett technológiai transzferek egyoldalúan fejlesztik a kínai polgári technológiát és ipart. Így egyre nehezebb a nemzetközi színtéren legyőzni a kínai cégeket, hiszen a termékeik közelítik a világ élvonalát, olcsók, lévén fejlesztési költségeik egy részét megspórolták. Ez eleve arbitrázshelyzetet teremt a kínaiak számára. A nyugati cégek egyre másra szorulnak ki hagyományos piacaikról, ami alacsonyabb GDP-t, kisebb globális gazdasági súlyt eredményez. Ez lassú folyamat, de a trend egyértelmű.

A Nyugat globális vezető szerepe és hatalmi pozíciója jórészt a gazdasági erején és a technológiai előnyén nyugszik. Tehát a hagyományos erőegyensúly-politika alapján már az előbb leírt folyamatot sem engedheti meg magának, hiszen a gazdaságiakon túl biztonsági kockázatokat is hordoz. A globális gazdasági kártyaleosztás mára erősen megváltozott. A világ vezető gazdasági hatalma puszta súlya (GDP-je) alapján még mindig az USA a maga 24 százalékával, de közvetlenül mögötte már ott van Kína 16 százalékkal.

Másrészt a folyamat a kínai katonai technológiát és képességeket is fejleszti. Ahogy a gazdagodó ország egyre többet tud hadi kiadásokra költeni, és a minőség is mind jobb, az utóbbi évtizedben a katonai erőegyensúly terén is rohamos változás zajlott le. Kína immár itt is a második, és a katonai kiadásai összemérhetők az Egyesült Államokéval (38,5 százaléka).

A Nyugat globális vezető szerepe és hatalmi pozíciója gazdasági-technológiai és ebből fakadó katonai erején és előnyén nyugszik. A kínai gazdasági és katonai fejlődés ezt a szerepet és pozíciót erodálja és kérdőjelezi meg mind jobban. A Trump-adminisztráció lépései igyekeznek fékezni a folyamatot. Nincs ebben semmi új és-vagy veszélyes.

Miért nincs? A világtörténelemben először állt elő olyan helyzet, amikor két, egyfajta szimbiózisban élő hatalom vetélkedik egymással a geopolitikai színtéren. Az USA középosztályának egyelőre fontosak az olcsó kínai termékek, ez az inflációt is kordában tartja.

Kína megtakarításainak legnagyobb része még mindig USA-dollárban van, ha kitáraz, az az Egyesült Államoknak fáj. De Kína sem tud teljesen kiszállni, mert nincs elegendő elfogadható alternatív menedékdeviza. Aranyat sem lehet a végtelenségig felhalmozni. A vámok révén az USA láthatóan sikeresen viszi haza, tágabb értelemben a dél- és közép-amerikai befolyási övezetébe a Kínába kiszervezett termelési kapacitást, a vámpolitikának ez a bevallott stratégiai célja a hasznára válik, és egyben fékezi Kína térnyerését. Újabb előny a Nyugatnak is. Ám egy ekkora erőközpontot megállítani nem, csak fékezni lehet. A folytatásban az lesz a döntő, hogy ki ül majd a Fehér Házban 2021 elejétől. Jövő év novemberében ezt is megtudjuk.