Brit EU-tagság – szólt a holló: soha már

Ami mindig elbűvöl a történelemben és a politikában, hogy mennyire nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt a szereplők szeretnék, illetve előre látják és láttatják. Ha a legújabb kori történelemben van erre példa, akkor az az európai egyesítési folyamat.

Harminc éve még az volt a konszenzusos kép, hogy az Egyesült Királyság belátható időn belül csatlakozik az Európai Monetáris Unióhoz (EMU), ahol egy ponton feladja nemzeti fizetőeszközét, a brit fontot, és áttér a közös európai valutára. De mint ahogyan a britek nem tértek át a bal oldali közlekedésről a jobb oldalira, a monetáris függetlenség útjáról sem tértek le soha. A britek és a kontinentális Európa történeti viszonyának ismeretében ezen nem is lehet csodálkozni, én mindig is inkább azon csodálkoztam, hogyan hihette bárki, hogy erre valaha is sor kerül.

Mielőtt ezt megindokolnám, egy kérdés: ki az a Delors? Jacques Delors volt 1985 és 1994 között az Európai Bizottság (az EU kormánya) elnöke. Az általa 1988-ban kidolgozott Delors-terv vetette meg az EMU alapját, amely az EU-integráció következő, magasabb fokozatának, a maastrichti folyamatnak az előszobája.

Az ellentét a brit és a kontinentális európai érdekek között ekkor újra kiütközött. A jelentés megjelenésének évében Delors beszédet mondott a Brit Szakszervezeti Kongresszuson, ahol felvázolta elképzelését egy szociálisan érzékeny európai politikai egységről (Social Europe). Ezzel megnyerte a további EU-integrációnak a Munkáspártot, de elvesztette a konzervatívokat. A britek ezt követően egyre inkább kimaradtak a további politikai és pénzügyi integrációból. Az EMU-ba sem léptek be, és egyre jobban kívülállóként figyelték az EU keleti terjeszkedését.

De az, hogy az EU alapvetően egy német–francia tengely, korántsem innen datálódik. Az EU (elődjének) megalapítására eleve azért került sor, mert a huszadik század első felében kétszer is vérben ázó, és az 1945-re nagy területein lerombolt Nyugat-Európa politikai elitjei megelégelték az addigi szembenállást és az ebből fakadó állandósult konfliktushelyzetet. Aminek végső oka a német–francia szembenállás volt. Tehát a méregfogát kihúzni is ezen szembenállás megszüntetésével lehetett.

A második világháború részben azért tört ki, mert az első után a németeket túlbüntették (részben Sztálin étvágya miatt). Ezt már anno 1918-ban mind a brit közgazdász, Keynes, mind a francia Foch tábornok észrevette. Az utóbbi velősen így fejezte ki magát: „Ez nem béke. Ez fegyverszünet húsz évre.” És nemhogy igaza lett, még az időszakot is eltalálta.

Két történelmileg vetélkedő felet úgy lehet kibékíteni hosszabb távra, ha egy magasabb közös érdeket találnak, és az energiáikat kifelé fordítják. Ez lett az európai egység, a gondolat, hogy (Nyugat-)Európa országai szövetkeznek és együtt veszik fel a küzdelmet a globális versenyben.

Hogy ez az akkor még csak hattagú klub mennyire egy német–francia politikai közösség volt, és ezen belül is elsősorban francia (a győztes, de gazdaságilag gyengébb fél) nemzeti érdekeket szolgált, azt az is mutatta, hogy a briteket a franciák távol tartották a közösségtől. A britek már 1961-ben beadták csatlakozási kérelmüket, amelyet akkor épp az a francia köztársasági elnök, De Gaulle vétózott meg, akit közvetve a britek segítettek hatalomra. De, ugye, a politikában nincsenek barátok, csak érdekek – mondta a brit Palmerston miniszterelnök száz évvel ezt megelőzően. Csak a harmadik brit csatlakozási próbálkozás járt sikerrel (1973 elején léptek be), miután 1969-ben De Gaulle lemondott, és visszavonult a politikától.

És itt még csak nem is arról volt szó, hogy a britek olyan nagyon törték magukat. A csatlakozást előtte és utána is folyamatosan ellenkezés és heves viták kísérték a szigetországban, különösen a nemzeti orientációjú politikai erők, a toryk, de a Munkáspárt egyes áramlatain belül is. Ennek oka az Egyesült Királyság geopolitikai helyzetében rejlett. A britek mindig kétfelé orientálódtak: a kontinensre támaszkodtak, de a tengerek felé törekedtek. Ezért a két legfontosabb brit (geo)politikai eszköz mindig is a hatalmi erőegyensúly a kontinensen és az uralom a tengereken. Az előbbi adta a stabilitást a globális terjeszkedéshez. Ezért a britek sosem konkrétan valakit támogattak Európában, hanem mindig azt, aki az erősebb (a briteket potenciálisan fenyegető) féllel szembeszállt.

A 19. század elején a királyság ellen inváziós flottát építő és az egész Európát leigázni akaró franciák ellen támogatták a németeket és oroszokat. Száz évvel később 180 fokos fordulat: a brit tengeri dominanciát és kontinentális erőegyensúlyt fenyegető németek ellen támogatták a franciákat. Mindkét világháborúban.

Amit ebben a brit geopolitikai koordináta-rendszerben fontos látni: a britek fő európai stratégiai célja, az európai stabilitás és az erőegyensúly már a hetvenes évekre megvalósult. A németek gazdaságilag erősebbek, de lefegyverezve, a franciák gazdaságilag másodikak a kontinens nyugati felén, de katonailag elsők. A német–francia tengely a két legfontosabb dimenzió mentén kiegyensúlyozott, a brit szuverenitást és érdekeket nem fenyegeti veszély a kontinensről. Béke van, és ezúttal tartós. A szovjeteket meg majd elintézi az USA és saját maguk.

Magyarán: a briteknek nem állt érdekükben a további integráció. Csatlakoztak, és ebből volt valamennyi gazdasági hasznuk. De a brit nagy stratégia alappillére: „szigetország vagyunk, elköteleződünk, de csak amennyire szükséges”, továbbra is élt és él, és ebből következett, hogy nagyjából épp a 80-as évek végétől az elmélyülő integrációra már nem volt szükségük. Nem volt sok nettó hozzáadott értéke a brit nemzeti érdekek szempontjából. Ezért nem léptek be az EMU-ba, nem adták fel a fontot, kértek számtalan kivételt, és nem támogatták a közös külügyi, védelmi és költségvetési politikát sem. Mert az már nem kellett nekik, sőt: valójában egy túl erős egységes kontinentális Európa nem is áll a britek érdekében.

Az útjuk világos: újra közeledni az Egyesült Államokhoz. Ez napról napra zajlik. Kereskedelmi egyezmény júliusban, vámengedmények, támogatás a Kereskedelmi Világszervezetben, a WTO-ban, és még sorolhatnánk. Mindez nem más, mint a hagyományos és a földrajzi elhelyezkedésből adódó geopolitikai logika követése.