Miként küzdhet az IMF a fokozatos eljelentéktelenedés ellen?

Az idén nem mentem el a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank éves októberi washingtoni ülésszakára, de követtem az arról szóló beszámolókat, és beszéltem olyan általam tisztelt szakemberekkel, akik ott voltak Washingtonban. Az derült ki, hogy igen borúlátó a hangulat a világgazdaság állapotával kapcsolatban. Különösen az ad okot a pesszimizmusra, hogy a folyamatos gazdasági gyengélkedésre és fragmentáltságra vonatkozó kilátások összekapcsolódnak majd a multilaterális intézmények hitelességével és hatékonyságával kapcsolatos kihívásokkal.

Az, hogy az IMF és a Világbank képes neves szakembereket összehívni, kétségkívül jelentős, ha nem is egyedi képessége ezen két intézménynek.

Minden évben több mint 180 országból vonzanak az ülésszakukra gazdasági és pénzügyi csúcstisztviselőket, valamint ennél jóval nagyobb számban a magánszektort képviselőket is. Ez egy kivételes globális találkozó nemcsak a tisztviselők számára, akik itt megvitathatják a különböző gazdaságpolitikai kérdéseket, hanem a kapcsolatépítés miatt az üzleti szféra képviselői számára is.

Az elmúlt néhány évben a hivatalos találkozókat egyre inkább háttérbe szorították a mind nagyobb számban zajló, párhuzamosan megrendezett események, amelyek csökkentették a találkozók hozzájárulását a megfelelő gazdaságpolitika kialakításához. Valójában az idén nem találtam egyetlenegy olyan embert sem, aki nagyobb figyelmet fordított az ülésszak fő szakpolitikai eredményére, vagyis az IMF és a Világbank vezető bizottságai által kiadott közleményre.

Ez éles kontrasztja a korábbi helyzetnek.

Élénken emlékszem azokra az időkre – amelyek nem is voltak olyan régen –, amikor az egyes országok tisztviselői szorgalmasan készültek ezekre a szakpolitikai vitákra. A magánszektor képviselői pedig epedve várták azok eredményét, abban a reményben, hogy átfogóbb képet kapnak a világgazdasági kilátásokról és a nemzeti és nemzetközi szakpolitikai kezdeményezésekkel kapcsolatos lehetőségekről. A piacok ismertek arról, hogy speciális észrevételeik voltak az ülésszak végén kiadott közleményről, ezért a tisztviselők órákat töltöttek annak aprólékos megfogalmazásával, nehogy a szöveg félreértelmezhető legyen.

A helyzet megváltozásának jóindulatú olvasata szerint az IMF és a Világbank ülésszakának súlypontja áttevődött a párhuzamosan futó eseményekre. Gondoljunk az IMF esetére: fő tanácsadó testülete, a Nemzetközi Monetáris és Pénzügyi Bizottság (IMFC) közleményének megjelenését két fontos, a gazdasági és pénzügyi trendekről szóló IMF-kiadvány (World Economic Outlook, Global Financial Stability Report) is megelőzi. Ezeket sajtótájékoztatókkal, az IMF tisztviselői által tartott előadásokkal egészítik ki. Az azokban szereplő témákat pedig számos szeminárium és nemzeti tisztviselők előadásainak keretében is megvitatják. Emiatt sok szakpolitikai kérdést már jóval az IMFC ülése előtt alaposan megvizsgálnak.

Bármennyire is tisztelem és nagyra becsülöm a multilaterális megoldásokat – már évtizedek óta –, attól tartok, hogy ez az olvasat túlságosan részrehajló. Igaz, az IMF lenyűgöző elemzői kapacitásokkal rendelkezik, köszönhetően a képzett és elhivatott szakembergárdájának, illetve az egyes országokkal való speciális kapcsolatának. Az is igaz, hogy az IMF fontos lépéseket tett a pénzpiacok és a reálgazdaság közötti kapcsolat megértése felé, és bátran az élére állt olyan folyamatoknak, amelyek azt célozzák, hogy a nemi egyenlőtlenség és a klímaváltozás gazdasági hatásai minél inkább vizsgálódás tárgyai legyenek. Előretekintő elemzései azonban túl gyakran bizonyultak hátratekintőnek, a számszerűsített prognózisait folyamatosan jelentősen módosítani kellett.

Még aggasztóbb, hogy az IMF szakpolitikai ajánlásainak – különösen azoknak, amelyek a fejlett gazdaságoknak szólnak – finoman szólva is kevés hatásuk van.

A szakpolitikai ötletek süket fülekre találnak, amikor a pénzügyminiszterek és a jegybankárok hazatérnek az országaikba, jelezve, hogy a jelenlegi rendszer, amely egykor kiemelt lehetőség volt a win-win szakpolitikai intézkedések kidolgozására, nem hatékony.

Ezen csökkenő befolyás fő okai közül soknak alig van köze magukhoz a multilaterális intézményekhez. Sok fejlett gazdaságban a politika egyre inkább befelé fordult, felerősítve a valutaalap által támogatott intézkedésekkel szembeni rosszallást. Az alacsony és nem elégséges mértékű inkluzív növekedés leszűkítette a nemzetközi politikai együttműködés mozgásterét, ehelyett a globális normák, valamint a nemzetközi jogszabályok tiszteletének visszaesését váltotta ki. Még az IMF nemzeti érdekek erősítésére történő használata is alábbhagyott: az Egyesült Államok közvetlenül a saját gazdasági eszközeit veti be fegyverként.

Az IMF és a Világbank azonban nem tekinthető ártatlannak ebben a folyamatban. Először is, túl lassan hajtották végre a belső reformjaikat. Mindkét intézmény jobban szembenézhetne a múltban elkövetett hibáival, például Argentína legújabb pénzügyi összeomlásával, vagy a kevésbé fejlett gazdaságok túlzott mértékű adósságnövekedésével kapcsolatos tévedéseivel, valamint azzal a kudarcával, hogy nem tudta előre jelezni a 2007–2008-as pénzügyi válság következményeit.

Ráadásul láthatóan sérült a tagállamok egyenlő módon való kezelésének elve, ami tovább gyengítette az IMF és a Világbank hitelességét. Különösen problematikus, hogy Európa hosszú ideje felülreprezentált a feltörekvő gazdaságokhoz képest, illetve Európának és Amerikának monopoljogai vannak az IMF és a Világbank vezetése terén.

Ezek a hibák szélesebb körű aggodalomra adnak okot. Nemzeti szinten erősítik a mások kárára előnyt szerző intézkedések (beggar-thy-neighbor policies) tendenciáját, illetve fokozzák a fragmentációt és a rendezetlenül zajló deglobalizációs folyamatokat. Továbbá kiteszik a világgazdaságot a pénzügyi válság kockázatának, amely aláásná az amúgy is törékeny és nem hatékony inkluzív növekedés dinamikáját.

A multilaterális szervezetek gyakran panaszkodnak amiatt, hogy a nagyobb országok kormányaiban alacsony szintű hajlandóság tapasztalható az intézményi reformokra, és ez behatárolja a fejlődés lehetőségeit. Ezek az országok – a szervezetekben legnagyobb részesedéssel rendelkező tagállamok – néha blokkolják a tagországok túlnyomó többsége által támogatott kezdeményezéseket is.

Az IMF-et és a Világbankot kétségkívül korlátok közé szorítja az a globális környezet, amelyben működnie kell.

A menedzsmentjeik azonban jellemzően visszariadnak a reformkezdeményezések felkarolásától. Ahelyett, hogy egyfajta katalizátorként működnének, és felvállalnák a kockázatokat a nyilvánvalóan ellenállásba ütköző megoldások kapcsán, gyakran a partvonalra vannak szorítva.

Miután most mindkét intézmény élére új vezetés került, itt a lehetőség, hogy egy olyan folyamatot indítsanak el, amely kedvező változást eredményez a világgazdaság számára. Reménykedjünk abban, hogy az októberi, csalódást keltő éves ülésszak egyfajta ébresztő. Ezen szervezetek számára ugyanis nincs rosszabb, mint a fokozatos eljelentéktelenedés.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org