Elmaradt béke az öbölben

Nagy érdeklődés övezte az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) által múlt héten Rijádban megrendezett éves csúcstalálkozót. Az Arab-félsziget hat arab monarchiáját magába foglaló szervezet legfontosabb rendezvénye általában ceremoniális jelentőségű, ám mióta a GCC három tagja (Szaúd-Arábia, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek) 2017 júniusában megszakította kapcsolatait egy másik tagállammal, Katarral, azóta felértékelődött az ilyen találkozók jelentősége. Idén sok elemző áttörésre, vagy legalábbis a rendezési folyamat megindulására számított – ez azonban elmaradt.

Pedig számos előjel optimizmusra adott okot. No­vemberben a három Katar-ellenes ország, amely két és fél évig lezárta szárazföldi és vízi területeit, valamint légterét szomszédja elől, bejelentette, hogy részt fog venni a Katarban rendezett Arab-öböl Kupa labdarúgótornán. A futballdiplomácia ugyan csak szimbolikus jelentőségű, mégis, a szaúdi csapatot Rijádból Dohába szállító repülőgép volt az első járat 2017 óta, amely a két főváros között közlekedett. Ezt követően kiderült, hogy a katari külügyminiszter korábban titokban Szaúd-Arábiában járt tárgyalni, decemberben pedig kijelentette, hogy a felek elmozdultak a holtpontról. Az optimizmus akkor érte el csúcspontját, amikor a szaúdi király személyesen írt levélben hívta meg a katari emírt a rijádi GCC-csúcsra.

A felfokozott elvárásokhoz képest a találkozó maga kiábrándító volt.

Sejteni lehetett, hogy elmarad az áttörés, amikor hétfőn kiderült: a katari emír (aki hivatalosan sosem fogadta el a meghívást) éppen Ruandába utazik, ezért logisztikailag nehéz lett volna visszaérnie Rijádba, a keddi csúcstalálkozóra. Maga helyett végül a miniszterelnököt küldte, a legmagasabb rangú tisztviselőt, aki az elmúlt időszakban részt vett GCC-találkozón. Ám ebből már lehetett sejteni, hogy nagy sajtónyilvánosság előtt történő testvéri kibékülésre nem kerül majd sor. A hat állam képviselőinek találkozója végül mindössze körülbelül negyven (más források szerint húsz) percig tartott, az elfogadott zárónyilatkozat pedig az együttműködés fontosságáról, valamint hosszú távú gazdasági és védelmi közeledésről szólt.

Nagy kérdés persze, hogy mi okuk lett volna éppen most kibékülni a feleknek. A válság legfontosabb okai továbbra is érvényesek – Katar kül- és biztonságpolitikája radikálisan eltér szomszédjaiétól, jó kapcsolatot ápol az iráni vezetéssel és a Muszlim Testvériséggel, gazdaságilag pedig erős versenytárs a többi öbölország számára. A helyzet változatlansága ellenére, a pozitív előjeleket látva a legtöbb elemző spekulálni kezdett, motivációkat próbált találni arra, hogy mi is változhatott meg. A legtöbben a szaúdi állami olajvállalat, az Aramco létesítményei elleni, Iránhoz kötött szeptemberi támadást nevezték meg mint jelzést a rijádi vezetés számára, hogy a saját biztonságuk érdekében csökkenteni kell a feszültségeket a térségben. Mások a nagyszabású gazdasági reformprogram, a szaúdi Vízió 2030 keretében értelmezték az eseményeket, és arra gondoltak, hogy a szaúdiaknak szükségük lehet ehhez a katari befektetésekre. Egy másik lehetséges ok a régióban lezajlott részleges áfareform: bár a GCC összes tagállama kötelezettséget vállalt az adónem bevezetésére, ezt eddig csak az emírségek, Bahrein és Szaúd-Arábia lépte meg, ami versenyhátrány Katarral szemben.

Európa szempontjából mindenképp pozitív lett volna a diplomáciai válság megoldása. Egyrészt minden ilyen jellegű politikai feszültség instabilitással jár, ami negatívan hat az unió biztonságára. Másrészt sikerült ugyan a krízis évei alatt semleges pozíciót felvenni, ám az ilyen nézeteltérések könnyen hátráltathatják a gazdasági együttműködést, és összességében rontják a befektetési környezetet. Harmadrészt az EU és a GCC közötti intézményes kapcsolatok mélyítését nagyban nehezítik az utóbbin belüli feszültségek. Már 1990 óta célunk egy szabadkereskedelmi egyezmény tető alá hozása a két régió között, amelyhez megindultak a tárgyalások, ám 2008-ban megakadtak. Mindenesetre Nagy-Britannia kilépésével valószínűleg felértékelődik a GCC-vel történő kereskedelmi tárgyalások jelentősége, és ebben a folyamatban az EU-nak nem szabadna lemaradnia.

Úgy tűnik, hogy a gazdasági motiváció – ha létezett egyáltalán – nem volt elég a politikai nézeteltérések elintézésére. Éppen ezért nincs okunk a közeljövő tekintetében optimistának maradni –

az eddig látott óvatos közeledés inkább szimbolikus, mint tényleges,

ráadásul inkább csak szaúdi–katari viszonylatban történt, az emírségek és Bahrein korlátozottan vett részt a folyamatban. Ez pedig azt jelenti, hogy az öböl válságával továbbra is realitásként kell számolnunk.