Eljött az ideje annak, hogy hosszú távon kezdjenek gondolkodni a döntéshozók

Az új év és az új évtized kezdete jó alkalom arra, hogy hosszú távú vizsgálódást folytassunk a gazdaságpolitikai kérdésekkel kapcsolatban. A 2010-zel kezdődő évtized – amelyet a nagy pénzügyi válság következményei domináltak – egyértelműen igazolta az erőteljes monetáris és fiskális élénkítés szükségességét.

Valójában ma már általános az egyetértés, hogy a szinte mindenütt alkalmazott jelentős költségvetési expanzió és az azt követő nem konvencionális monetáris intézkedések döntő szerepet játszottak abban, hogy a válság ne ismételje meg az 1930-as évek nagy gazdasági krízisét.

Most, hogy a válság elmúlt, az a kérdés merül fel, különösen az eurózóna politikusai számára, hogy folytatni kell-e a rendkívüli intézkedéseket a 2020-as években is, és ha igen, milyen hosszú távú hatásokra lehet számítani. Ez az a kérdés, amelynek megválaszolásakor gyorsan a közgazdasági tudás korlátaiba ütközhetünk.

Mind a közgazdasági elmélet, mind a sok tapasztalat azt mutatja, hogy a fiskális élénkítés rövid távon a kereslet és a foglalkoztatás bővülését eredményezi, különösen, ha a pénzpiacok bajban vannak.

A közgazdászok azonban alapvetően nem értenek egyet a költségvetési politika hosszú távú hatásainak vonatkozásában, amikor a piacok normálisan működnek.

Habár a közgazdasági elmélet azt sugallja, hogy az expanzív fiskális politika növelheti a háztartások költekezését, hosszú távon a fogyasztók csak azt költik el, amit megkeresnek. Továbbá a hosszú távú empirikus tapasztalatok nem elég széles körűek, mivel csak kevés ország tartott fenn folyamatosan nagy költségvetési hiányt vagy többletet évtizedeken át.

Japán esete adja a legnyilvánvalóbb példát arra, amikor a költségvetési politikát használják az elnyúló gazdasági lassulás elleni küzdelemben. Japánban a lassulás az ingatlanlufi majd harminc évvel ezelőtti kipukkanása után kezdődött el. Habár az egymást követő japán kormányok azóta jelentős költségvetési hiányt tartottak fenn, a GDP-növekedés erőtlen maradt.

Továbbá miközben az egy főre jutó japán növekedés kiugróan jó volt, az csupán ugyanolyan szinten állt, mint a jóval kisebb költségvetési hiányú más fejlett gazdaságok mutatói.

Néhányan azt állítják, hogy a fiskális expanzió nélkül a japán gazdasági növekedés gyengébb lett volna. Ezt az állítást azonban nem lehet bizonyítani, sem megcáfolni, mert nem tudjuk megnézni, hogy az elmúlt harminc év miként alakult volna egy másfajta politika mellett.

Japán GDP-növekedési rátája és az egy főre jutó növekedési mutatója közötti különbség kiemeli, hogy a demográfiai trendek milyen fontosak a hosszú távú gazdaságpolitikában. Míg az ország munkaképes korú népességének száma évente mintegy 1 százalékkal növekedett a gazdasági boom évei alatt, addig most hasonló ütemben csökken. Ez azt mutatja, ha a termelékenységi szintet állandónak vesszük, hogy Japán potenciális növekedési rátájának mintegy 2 százalékkal kellett csökkennie.

Az eurózóna hasonló időszakot él át: a 19 tagállam munkaképes korú népessége az előrejelzések szerint évente mintegy 0,4 százalékkal fog csökkenni a következő évtizedben, habár ez a csökkenés kevésbé hangsúlyos a japánhoz képest.

Tehát az eurózóna valószínűleg az alacsony növekedés évtizedével néz majd szembe (bár az eurózóna egy főre jutó jövedelme továbbra is növekedni fog, mivel a termelékenység növekszik, még ha lassan is).

A demográfiai csökkenés gazdasági következményeinek elfogadása nehézkes lehet, különösen amikor a politikai rendszerek akörül forognak, hogy minél több gazdasági előnyt biztosítsanak a szavazóiknak. Az egyik logikus lépés a csökkenő munkaképes korú lakosság által okozott növekedési korlátok enyhítésére természetesen a nyugdíjkorhatár emelése lenne.

Elvileg ez lehetséges, mivel a várható élettartam növekszik. A tervezett nyugdíjreformmal szembeni mostani francia sztrájkhullám azonban ismét rámutat arra, hogy a közvélemény mennyire ellenzi az ilyen intézkedéseket.

Az infrastrukturális beruházások növelése politikailag jóval vonzóbb megoldás lehet az erőtlen eurózóna-növekedés élénkítésére. Ha ezt további adósságkibocsátással finanszíroznák, akkor az fiskális szempontból nem lenne megterhelő. A japán tapasztalatok azonban figyelmeztetésként szolgálnak az eurózóna politikusainak, hogy az infrastrukturális beruházásokra ne tekintsenek csodaszerként.

Amikor a japán növekedési ráta elkezdett csökkenni az 1990-es évek elején, a kormányok masszívan növelték az állami infrastrukturális kiadásokat a GDP 6 százalékára, ami mintegy kétszerese a hasonló egy főre jutó GDP-mutatóval rendelkező más fejlett gazdaságok szintjének. Mégis, a japán növekedési ráta tovább csökkent, és a különböző elemzések később rámutattak, hogy a pluszköltekezés jó részéből „semmibe vezető hidak” építését finanszírozták.

Természetesen bármilyen, az infrastrukturális költekezést növelni kívánó kormányzat azt állítja, hogy a beruházások jóval fókuszáltabbak és produktívabbak lesznek. Ez azonban valószínűleg üres ígéret marad, mivel egyszerűen nincs már sok életképes infrastrukturális projekt a fejlett gazdaságokban.

Sőt a zöldinfrastruktúrába történő állami beruházásokra csak akkor van szükség, ha nem lehet elég magasra növelni a karbonárakat ahhoz, hogy a magánszektor elég gyorsan csökkentse az emissziót, hogy el lehessen érni az ambiciózus új európai klímacélokat. Mindenesetre az ilyen zöldberuházásokból származó haszon nem a magasabb GDP-növekedés, hanem a kisebb mértékű emisszió lenne, ami jót tenne a bolygónak, de nem járulna hozzá a bérek és jövedelmek európai emelkedéséhez.

Szélesebb kitekintésben elmondható, hogy az infrastrukturális beruházásokból származó haszon elég gyorsan csökken. Az infrastrukturális költekezés mérsékelt növekedése hasznos lehet egy olyan időszak után, amikor a beruházások mértéke nem volt elegendő, azonban nem lehet többre számítani a növekedést érintő átmeneti hatásnál.

A munkaképes korú bevándorlók nagyobb mértékű beáramlása nélkül Európának és különösen az eurózónának nem lenne más választása, mint hogy felkészüljön a „visszafogott várakozások korszakára”. A nemzeti kormányok erős késztetést éreznek majd arra, hogy túl hosszan fenntartsák az expanzív politikát, ami hatékonynak bizonyult a válság időszakában. Ezzel viszont az eurózóna fiskális szabályait fogják megsérteni.

Való igaz, hogy a maastrichti szerződésbe foglalt, a költségvetési hiányra vonatkozó 3 százalékos felső küszöböt (a GDP arányában) a válság idején sokat kritizálták, és lényegében figyelmen kívül hagyták. Ez a korlát azonban most hasznosnak bizonyulhat annak megelőzésére, hogy az állami adósságok túlzott mértékű felhalmozásával éljenek azok a kormányok, amelyek a demográfiai csökkenés elkerülhetetlen következményeit próbálják meg hiábavalóan ellensúlyozni.

Az Európai Központi Banknak (EKB) is lefelé kell módosítania az előrejelzéseit. A válság tetőpontján az EKB-nak ígéretet kellett tennie, hogy minden szükségest megtesz az euró megőrzése érdekében.

Ma azonban kevés értelme van annak, hogy a monetáris politikai döntéshozók ragaszkodjanak a további kötvényvásárlásokhoz, csak hogy elérjék a csalóka inflációs célt.

A 2010-es egy rendkívüli évtized volt, amely korábban nem látott gazdaságpolitikát tett szükségessé az eurózónában. Most azonban az EKB-nak és a fiskális politikai döntéshozóknak hosszabb távon kell gondolkodniuk, és el kell fogadniuk: nem valószínű, hogy a folyamatos gazdasági élénkítés kiegyensúlyozza a csökkenő népesség következményeit.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org