Miért ég Ausztrália?

A régióban terjedő futótűz füstmennyiségének következtében ebben a hónapban a levegőminőségi mutató Canberrában érte el a világon a legrosszabb szintet, amely a hivatalos egészségügyi határérték hússzorosára rúg. A városban a legmelegebb napot szintén mostanában mérték (44 Celsius-fok). Eközben Delhi a leghidegebb decemberi napján van túl. Mindkettő a szélsőséges éghajlati ingadozásra szolgál példaként, és alátámasztja a globális felmelegedés tényét.

Néhányan – egyebek között a Financial Times teljes szerkesztőbizottsága – a koromtól feketéllő ég és a lángoló ausztrál táj miatt ujjal mutogat a klímaváltozás tagadóira. Az ausztrál miniszterelnök, Scott Morrison nemcsak azért áll támadások kereszttüzében, mert megkésve járt el a tűzkárt szenvedettek megsegítésében, hanem azért is, mert folytatta (azóta félbeszakította) családi vakációját Hawaiin.

A tűzvész áldozatainak indulata – például azé az asszonyé, aki visszautasította Morrison kézfogását – érthető. Ugyanakkor a bírálatok többsége célt téveszt, és arról a makacs nemtörődömségről árulkodik, ahogy Ausztrália bozót- és erdőtüzeinek kérdését oly régóta kezelték. Azok, akik igyekeznek most elítélni Morrison kormányát, bagatellizálták Ausztrália államai kormányzatainak kudarcait:

a feltételezések szerint ugyanis Ausztrália néhány államának kormányzata a megújuló alapú energiatermelésre való átállást részesítette előnyben az átgondolt erdőgondozási stratégiák helyett.

A bírálók továbbá hajlamosak figyelmen kívül hagyni az üvegházhatású gázok megjelenése és az éghajlatváltozás között eltelt hosszú időt, illetve eltúlozzák, amit a globális felmelegedés és az időjárási események közötti kapcsolatról ténylegesen tudunk.

Ausztrália – viszonylag rövid nemzetállami története alatt – számos, a mostaninál több halálos áldozattal járó szezonális hőhullámot és tűzvészt élt már át. 1896 januárjában a hőség és a tűzvész három hét leforgása alatt 200 áldozatot követelt, 1939 januárjában pedig csak Victoria államban 71-en haltak meg.

Eközben Ausztrália őslakos közösségei több tízezer éve élnek együtt a kontinens embert próbáló éghajlatával. A korábbi elképzelésekkel szemben

a legfrissebb kutatások – amelyek az őslakosoknak a földdel és a növényzettel kapcsolatos kifinomult művelési eljárásait tanulmányozták – azt mutatják, hogy a tűz fontos szerepet játszik az erdőség regenerálódásában.

A Queenslandben élő és tűzesetekre szakosodott kutató, Christine Finlay például régóta hangoztatja, hogy a biomassza (az erdő talaján képződő száraz, gyúlékony fa) téli égetésének visszafogása növelheti a nyári tűzvészek gyakoriságát. Finlay – aki doktori disszertációjában az 1881 és 1981 közötti bozóttüzek történetét tanulmányozta – kimutatta, hogy a bozóttüzek csökkentését előirányzó műveletek 1919 óta eltérnek az olyan hagyományos, őshonos eljárásoktól, mint a hűvös időben végzett, alacsony intenzitású égetés.

Adatai szerint közvetlen összefüggés van az 1919 óta növekvő gyakoriságú és kiterjedésű tüzek, valamint az erdei biomassza katasztrofális szintű emelkedése között.

Az irányított égetés – szerfelett nagy területeken, kedvező széljárás és hőmérsékleti feltételek mellett alkalmazva – olcsó és roppant hatékony módszer: mérsékli a bozóttüzek fellobbanásának gyakoriságát és kontrollálhatatlan terjedésük valószínűségét. Ugyanakkor az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére irányuló drasztikus erőfeszítésektől eltérően nem fenyegeti az emberek egzisztenciális biztonságát és életszínvonalát. Finlay a The Australian című lapnak a közelmúltban elmondta: „Évekig rendületlenül küldözgettem ezt a megelőző modellt a kormányzati szervek részére, különösen a tűzvédelmi szolgálatoknak, a médiának, a gyarmati és parlamenti vizsgálóbizottságoknak és további illetékeseknek. Rá sem hederítettek, holott tűpontosnak bizonyult.”

Miért vették mégis semmibe ezeket a figyelmeztetéseket? Egyesek azt gyanítják, hogy a probléma kezelésének hagyományos és életszerű megközelítése nem olyan szexi, mint a nagy népszerűségnek örvendő klímaaktivizmus.

Nyilvánvaló, hogy a bozóttüzeknek egyaránt vannak rendszerszintű és közvetlen okaik. Ausztrália átlagos felszíni hőmérséklete körülbelül 1,5 Celsius-fokkal emelkedett az 1900-as évek eleje óta.

A forró, száraz eukaliptuszok uralta kontinensen az emberi tevékenység által előidézett globális felmelegedés további feltételeket teremtett a tűzvészek elharapódzásához, amelyek manapság gyakrabban és több helyen fordulnak elő, és hosszabb ideig tartanak, mint korábban. A 2019–2020-as nyári tűz a megszokottnál korábban, már november elején elkezdődött.

A helyi időjárási folyamatok és a globális felmelegedés közötti pontos összefüggés azonban tisztázatlan, az aktuális éghajlati viszonyok pedig nem vezethetők le az emisszió mostani mértékéből,

ezek valódi hatásukat nem az idén, hanem évtizedekkel később fejtik csak ki.

Ráadásul az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) is csak korlátozott mértékben talált bizonyítékot az ember okozta klímaváltozás és az aszályok, bozóttüzek, áradások és hurrikánok közvetlen kapcsolatára. Ausztrália akkor is keresztülesett volna a szezonális tűzvészen, ha 2019-ben elérte volna a teljes karbonsemlegességet. Ám ahhoz,

hogy az évtizedek múlva bekövetkező krízist elkerüljük, most kell cselekednünk.

Létezik azonban néhány dolog, amit az ausztrál szövetségi és állami kormányzatok tehetnek azért, hogy csökkentsék a jelenlegi tűzveszélyt. A tűzvészek kezelésére szakosodott hatóságoknak azonosítaniuk kellene az egyes tűzesetek okait, tájékoztatniuk kellene a nyilvánosságot a lehetséges veszélyekről, továbbá el kell fogni és bíróság elé kell állítani a gyújtogatókat.

2019-ben 183 embert vádoltak meg szándékos gyújtogatással.

Ausztráliának szüksége van továbbá a földet és a biomasszát hatékonyabban kezelő eljárásokra, és biztosítania kell a tűzvédelmi szolgálatok nagyobb pénzügyi támogatását. Reménykedjünk, hogy az a vizsgálóbizottság, amelyet a kormányfő készül felállítani, segít megállapítani, vajon az állami és helyi kormányzatok az elmúlt években valóban megfelelően hajtották-e végre a nemzeti parkok biomasszáinak irányított égetését, és hozzájárul annak megválaszolásához is, vajon az irányított égetés segít-e a tüzek terjedésének és intenzitásának csökkentésében.

Ha a klímastratégiák segítenének csökkenteni a bozóttüzek kockázatát, globális szinten is érvényesíteni kellene őket.

Ausztrália a világ szén-dioxid-kibocsátásának 1,2 százalékáért felelős. A négy legnagyobb kibocsátó: Kína (27,21 százalék), az Egyesült Államok (14,58 százalék), India (6,82 százalék) és Oroszország (4,68 százalék).

Mivel azonban Ausztrália rendkívüli módon ki van téve a bozóttüzek kockázatának, kormányának erőfeszítéseket kellene tennie, hogy globálisan is kötelező, a káros anyagok kibocsátását csökkentő konkrét célokat fogadtasson el.

Ausztrália azonban az éghajlatváltozásból fakadó problémák terén meglehetősen passzív.

Ahogy a korábbi miniszterelnök, Tony Abbott kormányánál – amely gyakran tett rejtett gesztusokat a klímatagadóknak –, úgy a Morrison-kormánynál is hiányzik a hitelesség vagy a morális felhatalmazás az erőteljesebb klímaaktivitás ösztönzésére.

Morrison nem vádolható teljes mértékben a tűzvészekért. Ugyanakkor, ha az amerikai elnök, Donald Trump antiglobalista kottájából játszik, ne csodálkozzon, ha a kritikák kereszttüzébe kerül.

www.project-syndicate.org