Nem látjuk a sok szén-dioxid-kvótától az erdőt

Nem találjuk a globális felmelegedés helyét az értékrendünkben: először tagadtuk, hogy létezik (hosszú távú felmelegedési-lehűlési trendek), aztán hagytuk, hogy kereskedelmi téma legyen belőle (EU Emission Trading Scheme, amelynek Magyarország is tagja), majd az utolsó két évben átalakult egy PR-szlogenné (a svéd kislány esete az ENSZ-székházban). Pedig a téma egyre fontosabb:

2018-ban az üvegházhatású gázok kibocsátása (amelynek 80 százaléka az energiaszektorból származik) minden eddig mért értéknél magasabb volt.

A globális felmelegedés olyan fontos ma, mint a rabszolgaság eltörlése volt a 19. században. Semmi kézzelfogható nem történt, amíg az „abolicionizmus” által képviselt minimumelvárásból (senkit nem lehet rabszolgasorba eladni) nem lett erkölcsi és jogi alapérték (1833-ban az Egyesült Királyságban, majd 1865-ben az Egyesült Államokban). Illetve nagyon is sok minden történt: a rabszolga-kereskedők végezték a dolgukat, hatalmas vagyont halmoztak fel, és ennek egy részét arra használták, hogy a rabszolgaság eltörlését késleltessék.

Az ENSZ klímaváltozás-konferenciájának (COP25, Madrid, ahol a szám a konferencia sorszáma) kudarca jól mutatja, hogy a fenti párhuzam sajnos nem annyira erőltetett, mint elsőre tűnik. A madridi kéthetes konferencia a világ szén-dioxid-kibocsátását inkább növelte, mint csökkentette – csaknem 30 ezer résztvevő repült a világ minden pontjáról Madridba, majd haza –, de az ENSZ hivatalos weboldalán nincs egyetlen szó sem arról, hogy ezeket a (business class) utakat „carbon neutral” módon foglalták-e le. Hiába tartott ez az éves hókuszpókusz két nappal tovább, mint eredetileg tervezték, kézzelfogható eredmény nem született. De ugyanez a „flying circus” volt már tavaly is (Katowice, a 24. konferencia), meg azelőtt is (Bonn, a 23. konferencia), és így lesz az idén is (Glasgow, 26. konferencia).

Miért nem tudtak semmiről megegyezni Madridban? A globális felmelegedés, ahogy már utaltam erre, ma egy jó üzlet – néhány pénzügyi befektető részére.

Az EU-ban 2005 óta lehet szén-dioxid-kibocsátási kvótákkal kereskedni.

A kvóta piaci ára tonnánként 30 euró és zéró között már volt minden. A kommentátorok évek óta jelzik, hogy a cap and trade alapon működő EU Emission Trading System (ETS) elméletileg jó, de a gyakorlatban nem működik. Az EU ETS ma a világ egyetlen olyan piaca, amelyet az EU és a kereskedők is egyszerre és rendszerszinten manipulálnak. 2009-re már annyi kvóta halmozódott fel az EU-ban, hogy az egész szén-dioxid-kereskedés összeomlása csak idő kérdése volt. Ha piaci alapon működött volna, az EU ETS rendszernek ekkor és ott meg kellett volna buknia. De nem ez történt. Jött az EU, és bevezette a Market Stability Reserve intézményét. Hangzatos nevek alatt (back loading, impact assessment) egy olyan rendszer jött létre, amely kvótákat vesz ki a rendszerből, ha esnek az árak; illetve kvótákat rak vissza a piacra, ha túl magas az ár. A kereslet-kínálat törvényét így cserélte le az unió egy managed piacra. Az EU, mint a globális felmelegedés elleni harc fő bajnoka, nem hagyta (és nem is hagyhatta), hogy a saját EU ETS rendszere csődbe menjen. A bátrabb kereskedők rögtön felmérték, hogy ettől kezdve úgy lehet a szén-dioxid-kvóta árával játszani, ahogy csak akarnak.

Az EU ETS egy teljesen fiktív pénzügyi piac, amelynek a működésébe az EU előbb vagy utóbb a Market Stability Reserve rendszeren keresztül be fog avatkozni, ha a spekulátorok túl magasra vagy túl alacsonyra „nyomják” a kvóta árát.

A hatás nem maradt el: 2017. január (5 euró) és 2019. július (30 euró) között a szén-dioxid-kvóta ára a hatszorosára (!!!) emelkedett. Mivel az EU-erőművek a kvóta nélkül nem tudnak termelni, az áramárak elkezdték vakon követni az EU ETS árakat.

A fent említett, 2017. január és 2019. július közötti időszakban a magyar áram ára a határidős piacon (year-ahead) 60 százalékkal emelkedett.

De miért fontosak a piaci árak a COP25 kudarcával kapcsolatban? A madridi konferencia után kiadott hivatalos propagandaszöveg az volt, hogy a résztvevők nem tudtak egyetérteni a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény hatodik pontjával. Ez egy annyira technikai kérdés – mondták –, hogy nem lehet részletesen elmagyarázni a hivatalos közleményben. De ez csak ködösítés. A párizsi egyezmény hatodik pontja pontosan a fent bemutatott kvótakereskedelemről szól. A COP25 a kvótakereskedés és -elszámolás két, nagyon is egyszerű pontján bukott meg. Mi legyen a korábban kiadott, körülbelül négymilliárd kvótával (ez nagyjából annyi, mint az EU éves kibocsátása)? Hogy kerüljük el a double accountingot (ugyanazon kvótát két országban, kétszer ne lehessen elszámolni)? Ezek nem technikai, hanem egyszerű kereskedelmi kérdések: ki fogja itt a nagy pénzt hazavinni? Azok, akiknél a kvóták vannak ma (Kína, India és Brazília)? Vagy azok, akik még csak most kezdenék a globális felmelegedés elleni fellépést, ilyen vagy olyan befektetéssel, amelyből később kvótákhoz fognak jutni?

A kvótakereskedelemből származó eurómilliárdok újraosztása helyett a madridi konferenciának egy sokkal fontosabb témáról kellett volna szólnia: hogyan lehet a globális felmelegedést egy üzleti lehetőségből lelkiismereti alapkérdéssé változtatni? A rabszolgaság eltörlésének példája azt mutatja, hogy ameddig ez a paradigmaváltás nem történik meg, addig semmi esélyünk nincs: az üvegházhatású gázok kibocsátása tovább nő (2019 újabb negatív csúcs lesz), a Föld tovább melegszik, és az EU egyre távolabb kerül a párizsi egyezményben elfogadott szép elvektől.