Nincs esély a globális klímaszolidaritásra?

Annak ellenére, hogy az idei davosi Világgazdasági Fórum középpontjában a klímavédelem kérdése állt, a témával kapcsolatos globális kilátások nem túl rózsásak. A megoldásokat három akadály nehezíti:

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) szerint a globális szén-dioxid-emisszió mértékét a 2010-es szinthez képest 45 százalékkal kell csökkenteni 2030-ra, és 2050-re a kibocsátást teljesen meg kell szüntetni ahhoz, hogy a globális felmelegedés mértéke az iparosodás előtti szinthez képest ne haladja meg az 1,5 Celsius-fokot.

Gyors győzelmekre van szükségünk

– figyelmeztet az ENSZ környezetvédelmi programjának legfrissebb jelentése (Emissions Gap Report) –, vagy a párizsi klímamegállapodás legfeljebb 1,5 Celsius-fokos felmelegedésre vonatkozó célkitűzése elérhetetlen távolságba kerül.”

A jelentés azonban finoman fogalmazva is eufemisztikus. Még ha a 2015-ös párizsi megállapodásban lefektetett nemzetileg meghatározott hozzájárulások (NDCs) teljesülnek is, a kibocsátás mértéke 2030-ban 38 százalékkal lesz magasabb a szükségesnél. A jelenlegi tendenciák mellett

a globális átlagos hőmérséklet 2100-ra valószínűleg katasztrofális mértékben, 2,9-3,4 Celsius-fokkal fog nőni, és azután is további emelkedés várható.

Az NDCs-re meghatározott célszámokat nagyjából meg kellene háromszorozni ahhoz, hogy a felmelegedés mértéke ne lépje túl a 2 Celsius-fokot, és ötszörösére kellene növelni, hogy teljesülhessen a legfeljebb 1,5 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedésre vonatkozó cél.

Kizárt, hogy ez megtörténik. Az utóbbi évek egyetlen olyan időszaka, amikor úgy tűnt, hogy a szén-dioxid-kibocsátás mértéke mintha stagnálna, 2014–2016 között volt, ami a gyenge globális növekedés miatt következett be. A Globális szén-dioxid-projekt (GCP) szerint a kibocsátások azóta ismét növekednek:

2018-ban 2,7 százalékkal, 2019-ben 0,6 százalékkal.

A helyzetet tovább rontotta az ENSZ decemberi klímakonferenciájának gyászos kudarca, amely nem fogalmazott meg új vállalásokat vagy világos szándéknyilatkozatot az idén Glasgow-ban megrendezendő 26. klímakonferenciára.

Az emberiség vajon miért nem törekszik jobban a saját maga megmentésére? Először is, sokan egyszerűen nem hiszik el a klímakutatók előrejelzéseit. Ugyanakkor a klímatagadás számít a klímavédelmi erőfeszítések három fő akadálya közül a legkevésbé súlyos kihívásnak. Mindig is lesznek olyan emberek, akiket a tények és a logika hidegen hagy. Még Donald Trump amerikai elnöknek is be kell látnia, hogy a klímaváltozás a mar-a-lagói birtokának jövőbeli fennmaradását és jövedelmezőségét is aláássa.

Mivel a klímaváltozásból fakadó katasztrófák valós költségei idővel emelkedni fognak, a klímatagadás egyre inkább veszít majd a súlyából. A Yale Egyetem által novemberben készített felmérés szerint

a regisztrált amerikai szavazók 62 százaléka már most támogatna egy olyan elnököt, aki a globális felmelegedés miatt rendkívüli állapotot vezetne be,

ha a kongresszus ez ügyben nem cselekedne.

A második legfőbb kihívás az, hogy az üvegházhatású gázok alapvető globális gazdasági externáliáknak számítanak. Az éghajlatváltozás nincs tekintettel a határokra. Bárhol is bocsátják ki a káros anyagokat, azok mindenkit elérnek. Ez a potyautasság problémájának súlyos esete. A jelenlegi körülmények között mindig racionális lesz az az egyéni stratégia, amely mások kibocsátáscsökkentésére hagyatkozik a saját fellépés helyett.

Az egyetlen megoldás a probléma orvoslására a kollektív racionalitáson vagy az önérdek visszaszorításán keresztül vezet. A multilateralizmus fennálló helyzetében azonban szinte vágyálom azt várni, hogy valódi globális erőfeszítés történik majd a közjó érdekében.

A harmadik akadály az, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását csökkentő hatékony eljárások aránytalan mértékben sújtják a szegényeket (globálisan és az egyes országokon belül is). A Nemzetközi Valutaalap (IMF) friss számítása szerint

a szén-dioxid-kibocsátás tényleges globális ára csupán két dollár tonnánként.

A globális felmelegedés mértékének legfeljebb 2 Celsius-fokban történő korlátozásához viszont arra lenne szükség, hogy az átlagos ár 2030-ra tonnánként 75 dollárra emelkedjen.

Egyetértek a Harvard Egyetem közgazdászával, Kenneth Rogoff-fal abban, hogy a szénkibocsátásra kirótt egységes globális adó valószínűleg a legjobb megoldás a klímaváltozás kezelésére, legalábbis környezetvédelmi szempontból.

Egy ilyen adó mellett azonban

az átlagos háztartási áramár a következő évtizedben összességében 45 százalékkal, a benzin ára pedig 15 százalékkal emelkedne.

Emiatt az elosztással kapcsolatos következményeket még a gazdag országoknak is nehéz lenne kezelniük, ahogy azt a francia kormányzat is tapasztalhatta, miután az üzemanyagokra kivetett adó mérsékelt emelésével próbálkozott 2018-ban. A helyzetet tovább rontja, hogy

az 1980-as évek óta a legfejlettebb gazdaságok is leépítették a hatékony újraelosztási költségvetési mechanizmusokat.

A globális karbonadó nagyobb disztribúciós terhe aránytalanul terhelné azokat a szegény országokat, amelyek abban reménykednek, hogy gyors fejlődésen mennek keresztül a következő évtizedekben. A szubszaharai országokban nagyjából 570 millió ember nem fér hozzá az alapvető áramszolgáltatáshoz, a globális szám pedig az 1,2 milliárdot közelíti.

Természetesen a fejlődő és feltörekvő gazdaságok gazdasági növekedése hatalmas mértékben növeli majd az energiafogyasztást és az üvegházhatású gázok kibocsátását. Indiában, Kínában és sok más országban valószínűleg a következő években is folytatódik a szénerőművek építése. Ezekben az országokban a tiszta és megújuló nap- és szélenergia ki fogja egészíteni, de nem fogja helyettesíteni a fosszilis energiahordozókat. Az akkumulátoros tárolótechnológiák terén elért előrelépések ellenére a szél- és napenergiához kapcsolódó időszaki problémák szükségessé teszik a fosszilis és nukleáris energia folyamatos használatát.

Gondoljunk Indiára, amely az éves globális üvegházhatású emisszió mintegy 7 százalékáért felelős, ezzel a világ negyedik legnagyobb kibocsátójának számít Kína (27 százalék), az Egyesült Államok (15 százalék) és az Európai Unió (10 százalék) után.

Ez annak ellenére is így van, hogy

Indiában az egy főre jutó energiafogyasztás nagyjából tizede az amerikai mutatónak.

És ha ez az érték megduplázódik 2030-ra, még mindig csak a fele lesz a 2015-ös kínai adatnak.

India vagy a szubszaharai országok nem fogják feláldozni a gazdasági fejlődésüket az emisszió csökkentése érdekében. A kör négyszögesítésének egyetlen módja, ha növekednek az azoknak a fejlődő és feltörekvő gazdaságoknak nyújtott pénzügyi támogatások, amelyek elkerülhetetlenül energiaintenzív fejlődésen mennek majd keresztül.

Sajnos, a folyamatos, nagymértékű nemzetközi segélyprogramok rendkívül népszerűtlenek. Mivel az egyes országokon belüli fiskális szolidaritás is hiányzik, a határokon átívelő verziójára sincs sok esély. Amíg ez nem változik meg, az általunk előidézett, létünket fenyegető válság csak súlyosbodni fog.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org