Vagyonadó helyett a közadakozást erősítsük!

Egy, a közelmúltban benyújtott ellenzéki parlamenti javaslat szerint a vagyonadózás magyarországi bevezetése segíthet vagyonosabb honfitársaink erősebb közteherviselésre kényszerítésében.

De vajon valóban ez lenne a megfelelő eszköz vagyonos honfitársaink bevonására társadalmunk pénzügyi problémáinak enyhítésére?

Nem vitatva a javaslat alapvetően jó irányba mutató szándékát (aki megteheti, tegyen többet a társadalomért, amelyben él), erős ellenérzéseim vannak a módszerét (általánosan kötelező vagyonbevallás és annak alapján történő adókivetés), valamint a várható hatékonyságát illetően is.

Legelőször is fontos rögzíteni, hogy a teljes vagyonadóztatás egy eltűnőben lévő adóztatási forma, amely csak az idei amerikai választási kampány demokrata párti programjavaslata alapján került vissza a nemzetközi közbeszédbe.

Gazdaságilag tipikus esete a többszörös adóztatásnak, mert a vagyonok elsődlegesen adózott jövedelmekből keletkeznek, és a későbbi befektetésükből származó rendszeres jövedelmek szintén adókötelesek.

A modern kori adózás során minden ország gondosan mérlegeli, hogyan adóztatja a területén vagy állampolgárainál keletkező jövedelmet, fogyasztást és felhalmozást (vagyont).

A vagyonadózásnak jelentéktelen a költségvetési hatása, ám a bizonytalanságából eredően erős elrettentő hatása is van.

Emiatt a legtöbb olyan országban, ahol adóztatják a vagyont, ennek alkalmazása legfeljebb az ingatlanokra terjed ki.

Módszerében a teljes vagyonok pontos (reális) mérése és adóalapként történő kezelése nagyon nehezen megoldható feladat.

Emiatt az ilyen számítások messze nem tükrözik az adott vagyon készpénz- vagy jövedelemtermelő képességét sem. Márpedig adót fizetni csak abból a vagyonból lehet, amely pénzt is termel.

Ez egyébként a hasonló típusú örökösödési adók egyik meghatározó problémája is, adott esetben az örökösnek el kell adnia az örökölt vagyont (például műtárgygyűjteményt), hogy befizethesse az örökösödési adóját. Sok ország ezért kerüli az örökség teljes körű adóztatását (például Ausztria, Magyarország).

Vagyonadózást már csupán négy európai ország (Belgium, Norvégia, Spanyolország és Svájc) alkalmaz, közülük Svájc példája a leghatékonyabb, ahol azt vagyonbevallás nélkül (anonim vagyon) számított összeg alapján vetik ki és fizetik be.

A svájci módszerrel befizetett vagyonadó mértéke messze meghaladja a másik három országban elért adóbevételekét, igaz, ez részben a lakosság vagyoni összetételével is magyarázható.

A fentiek ismeretében nem tartom célravezető elgondolásnak vagyonosabb honfitársainkat egy új általános vagyonadóval terhelni pusztán azért, mert a jelen közhangulatban egy gyorsan meggazdagodott vállalkozói csoporttal szemben erős ellenérzés alakult ki.

A nagy felhalmozott vagyonok társadalmi célú hasznosulásának korábban Magyarországon is jó hagyományai voltak. Valaha a legtehetősebb és az őket követő sok, szintén tehetős honfitársunk adakozása országos elismerést és tiszteletet váltott ki.

Széchenyi István 1825-ben birtokai egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia létrehozására, amit azonnal többen követtek. Ettől kezdődően folyamatosan jelen volt vagyonos honfitársaink támogatása a hazai művészeti életben, oktatásban és számos más területen, egészen a második világháborúig.

Ezekben az években sem volt általános vagyonadó Magyarországon, de a közhangulat és a társadalom elismerése megfelelő hátteret nyújtott ennek a gyakorlatnak a széles körű elterjedéséhez.

Ez a szokás egyébként szervesen illeszkedett a nyugati világ hasonló gyakorlatához: az ottani vagyonos emberek is hasonló vállalásokat tettek és tesznek ma is.

Az adakozók köréből is kiemelkedik Andrew Carnegie amerikai acélgyáros, aki jótékony célú tevékenysége során vagyonának 90 százalékát fordította közcélokra (a 20. század elején a világon a legnagyobb vagyonnal rendelkezett).

Megítélésem szerint a közadakozás, filantrópia (görög eredetű szó, jelentése: jótékonykodó emberszeretet) erősítése a helyes és tartósan járható út, amelyet néhány adójogszabály-változtatással még akár irányítani és erősíteni is lehet (például a tao felajánlási körének bővítése oktatási, kulturális és egészségügyi célok bevonásával).

Fontos ugyanakkor megemlíteni, hogy a morális közadakozásnak alapvetően nincs köze az adóztatáshoz, annak elsődlegesen az adakozók társadalmi elkötelezettségén kell alapulnia, nem pedig adójogi szempontokon.

Remélem, hamarosan eljutunk oda, hogy felismerjük és elismerjük sikeres vállalkozóinkat, tiszteljük üzleti eredményeiket, adóteljesítményüket, munkahely- és jövedelemteremtő képességüket.

Erre építve megpróbáljuk őket az elismert közadakozás útján közvetlenül (és nem a többszörös adóztatás útján közvetetten) bevonni a társadalmilag kiemelten fontos, de költségvetési szempontból alulfinanszírozott területek működtetésébe.

Véleményem szerint ehhez elsősorban nem a vagyonos honfitársaink nyitott hozzáállása hiányzik, hanem a megfelelő közhangulat és támogatás.