És akkor most mi lesz velünk? – Emberek és kiszámíthatóságaik

A jövendölések nagy része bizony nem válik valóra. Ezt állapította meg Philip E. Tetlock Superforecasting: The Art and Science of Prediction című könyvében, nagyszámú tudós és szakértő előrejelzéseinek megvizsgálását követően. Azt is észrevette, hogy az egy téma szakértője által vizionált jövőkép szinte ugyanolyan valószínűséggel válik valóra, mint az átlagemberé. Nem véletlen tehát, amikor szinte teljes (vagy legalábbis annak látszó) állandóság mellett is nehéz bármilyen változást megjósolni, de kifejezetten nehéz helyzetbe kerülünk most, amikor naponta változó leosztással kell megbirkóznunk ebben a soha nem látott kártyajátékban.

Az emberek általában felülértékelik azt, hogy mit tehetnek meg egy éven belül, és alulértékelik, hogy mit öt éven belül

– mondja több, a menedzsment kérdéseivel foglalkozó gondolkodó. Ez ugyancsak igaz az előrejelzési képességeinkre: azt gondoljuk, el tudjuk képzelni, mi lesz rövid távon, de teljesen vakon tapogatózunk a távoli jövőt illetően. Még inkább vonatkozik ez az általános igazságok megismétlődésére: ha valakinek egy üzleti ötlete sikeres lesz, nagyon sokan ráugranak, vagy ha valaki egy üzletben – akárcsak látszólagosan is – jónak tűnő irányt talál, mindenki követni kezdi. Napjainkban hirtelen mindenki a videocset-viselkedés guruja lett, újra felértékelődött az online értékesítés szerepe, és ismét szinte mindannyian ebben látjuk a kereskedelem jövőjét. A HR-iparágban lassan már tíz éve téma a digitalizáció és a robotika térnyerése, de egy autógyárban még mindig K. László húzza meg az utolsó csavart a gyártósoron.

A jövőt valami azonnal bekövetkező, kézzelfogható dolognak tartjuk, és ennek megfelelően várjuk.

Az előrejelzés nagyon nehéz iparág, de van egy tényező, amely a közvélekedéssel ellentétben igenis szinte változatlan, és remek támpontot tud nyújtani: az ember. Tanácsadók nagyon jól megélnek a „bármi lehetsz, csak hinned kell magadban” mantra sulykolásából, ám az újévi fogadalmak 85 százaléka már január közepére megbukik. A változás nehéz dolog. Kemény és munkás, bármiről is legyen szó, a cigiről való leszokástól a jobb prezentációs készségekig. Persze ott van a 15 százalék, akinek sikerül, de a nagy tömegeknek mégsem. Ahogy kedvenc pszichológusom, Robert Hogan mondja: „Hogyne, az emberek változnak. Egyre jobban kezdenek hasonlítani saját magukra.”

A munkapszichológia világában van egy alaptézisnek tekinthető mondás: a jövőbeli viselkedés legjobb előrejelzője a múltbeli cselekedet.

Ahogy egy korábbi helyzetben viselkedtünk, nagy valószínűséggel ugyanúgy fogjuk a jövőbeni helyzeteket is megoldani. Nemcsak extrém helyzetekben, de a mindennapok szintjén is.

Mégis mit tegyünk, mire készüljünk, és mi a saját szerepünk ebben az egészben? – fogalmazódik meg mindenkiben a kérdés a jelenlegi helyzetben. Próbálunk előre gondolkodni, kitalálni, mi lesz a világban, itthon, a szűkebb környezetünkben. Pedig először szűkítenünk kell a kört, és onnan továbblépni. Ismerd meg önmagad – mondták az ókori görögök. Ismerd meg önmagad, hogyan reagálsz a dolgokra, miben vagy jó, mi hajt, melyek a határaid, és miért mész be a munkahelyedre. Mert ami eddig vitt, amiben eddig is jó voltál, azt az egyet viszed tovább a jövőbe. Ez az, amire építeni tudsz. Ha ezzel megvagy, tekints a saját környezetedre. Ha saját céged van: ki mire volt képes, és mire volt hajlandó, kinek mik az erősségei, gyengeségei, és kiben van meg a fejlesztési potenciál? A saját mikroszintünkön mindenkinek saját magával kell kezdenie az előrejelzést. Megvizsgálni, hogy milyen eszköztárral rendelkezik, erre alapozva továbblépni, és a közvetlen környezetében ugyanezt a gyakorlatot elvégezni. Ebben bízhatunk, ezt irányíthatjuk. Mindenki a saját szerencséjének kovácsa, főleg, ha reálisan ismeri a saját határait, lehetőségeit.