A zűrzavaros európai helyzet

A múlt héten mutatta be a tervét az Európai Bizottság arra vonatkozóan, hogy miként segítene az európai országokon a koronavírus-járvány okozta válság kezelésében. A korábbi francia–német javaslatra építve a bizottság egy 750 milliárd eurós újjáépítési alapot hozna létre (ebből 500 milliárdot segélyként, 250 milliárdot pedig hitelként folyósítanának).

Mi azon kevés elemzők közé tartoztunk, akik arra számítottak, hogy az EU jóval nagyobb tervvel fog előállni annál, mint amire a legtöbb piaci szereplő várt. Ennek ellenére azt tanácsolnánk az európai politikai döntéshozóknak, hogy maradjanak realisták a lehetőségek felmérésekor. Korai még ünnepelni az adósságközösségiesítés régóta várt uniós hamiltoni pillanatát (Alexander Hamilton az Egyesült Államok első pénzügyminisztereként a föderális megoldások támogatója volt – a szerk.).

Az EU még mindig egy befejezetlen transzferuniónak számít, amelyben a humán, fizikai és pénzügyi erőforrások a perifériáról a centrum (például az Egyesült Királyság és Németország) felé áramlanak.

Ironikus módon pont az egyik ilyen vonzási pont, az Egyesült Királyság döntött az EU-ból való kilépés mellett, látszólag azért, hogy véget vessen a bevándorlók beáramlásának a gazdaságába. A hivatalosan január 31-én hatályba lépő Brexit révén szó szerint elkezdődött az EU szétesése.

Az optimisták úgy gondolják, hogy az Egyesült Királyság nélkül végre egy összetartóbb EU jöhet létre. Ez a jóslat azonban túl rózsásnak tűnik. Az Egyesült Királyság nem volt olyan nagy akadálya az integrációnak, ám más tagállamok kifogásként használhatták a szorosabb uniós kapcsolatok elkerüléséhez. Például nem az Egyesült Királyság blokkolta az európai betétbiztosítási rendszer létrejöttét, amely az eurózóna bankuniójának véglegesítéséhez szükséges. Ezt a szerepet valójában Németország játszotta el.

A populista pártok Európa-szerte tapasztalható erősödésével régóta egyértelmű, hogy a következő nagyobb válság az EU fennmaradását fogja fenyegetni. Az EU-nak most bizonyítania kell, hogy felkészült az integrációs folyamatok véghezvitelével kapcsolatos kihívásokra. Különben az unió visszaeshet a konföderáció egy olyan szintjére, amelyben csak korlátozott a megosztott szuverenitás.

A szakadékhoz közelítve Franciaország és Németország kidolgozott egy tervet a járvány okozta gazdasági károk enyhítésére. Bár a javaslatnak megvannak az érdemei, Alexander Hamilton mégsem lenne elégedett vele – joggal. Először is, a tervezett kötvénykibocsátás mellé nem párosulna egy egyetemleges garancia, így az nem lenne valódi adósságközösségiesítés. Soros György pénzügyi befektető uniós örökkötvényekre vagy consolokra vonatkozó javaslata enyhítené ugyan ezt a problémát, de nem oldaná meg. Továbbá ha a források nem lennének elérhetők az idei nyárra, akkor talán már túl késői lenne a válság által súlyosan érintett országok, Olaszország, Görögország és Spanyolország számára a segítség.

A fukar négyek (Ausztria, Dánia, Hollandia és Svédország) és a pénzügyekben állítólag pazarló déli tagállamok (Olaszország, Spanyolország és Görögország) közötti bizalmatlanság olyannyira elmélyült, hogy nehéz elképzelni bármilyen hosszú távú megoldásról szóló megállapodást. A német alkotmánybíróság minapi ítélete erős jelzést küldött az európai intézményeknek azzal kapcsolatban, hogy mire számíthatnak. Bár az ítéletet felülírja majd az Európai Bíróság, és figyelmen kívül hagyja az Európai Központi Bank (EKB), az EKB politikai korlátokba fog ütközni az intézkedései során.

Németországnak vagy egy részleges fiskális védőhálót kell majd biztosítania a saját adófizetői pénzéből, vagy lehetővé kell tennie az EU intézményei számára, hogy egy elégséges kölcsönös védelmet biztosítsanak (kezdve az eurózóna költségvetésével) az egész monetáris unió számára. Ha a javasolt uniós újjáépítési alap képes lenne új lendületet adni az eurózóna költségvetésének – különösen a stabilizációs funkciójának, amelyről soha nem jött létre egyezség –, az már önmagában is fontos előrelépés lenne.

Mielőtt a közös tervet aláírta Franciaországgal, Németország valószínűleg felmérte, hogy nem mondhat egyszerűen nemet mind a monetáris, mind a fiskális védőhálóra. Az euró fennmaradásához mindkettőre szükség van. De még ha létrejönne is ez a védőháló, lényeges témák – nem utolsósorban a növekvő olasz államadósság fenntarthatóságának kérdése – maradnának megoldatlanul.

Bár a koronavírus-válság kezelésére vonatkozó minden közös európai megoldás a helyes irányba tett lépésnek tekinthető, kevés okunk van feltételezni, hogy az EU szakít a problémák elodázásának régi hagyományával.

Ha az európai vezetők meg tudják akadályozni az EU és az európrojekt azonnali összeomlását, legalább azokat a hatalmas gazdasági, társadalmi és politikai károkat elkerülhetik, amelyek az EU gyors széteséséből adódnának. De az a fellépés, amely a régi tétlenséget mutatja, eszköztelenül hagyja majd Európát a járvány utáni világban, ahol a többi nagyobb gazdaság (az USA, Kína és India) fogja meghozni a legfontosabb geostratégiai és gazdasági döntéseket.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org