Európa New Deal-pillanata

Sokan úgy vélik, hogy az Európai Unió által kibocsátott kötvényekből finanszírozandó európai újjáépítési alapra vonatkozó francia-német javaslat az unió hamiltoni pillanata lehet. A kifejezés arra az 1790-ben elfogadott amerikai megállapodásra vonatkozik, amelynek fő támogatója Alexander Hamilton, az Egyesült Államok első pénzügyminisztere volt. Az egyezség értelmében az amerikai szövetségi kormányzat átvállalta az új ország tizenhárom államának a függetlenségi háború idején felhalmozódott adósságát.

Felületes elemzéssel ez az analógia igaznak tűnhet az eurókötvények mostani bevezetésére. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk ezt a kérdést, akkor kiderül, hogy a „Hamilton = eurókötvények most” egyenlet nem állítható fel, mégpedig három okból.

Először is, amíg az amerikai államok adósságaik túlnyomó részét egy közös ügy, nevezetesen a Nagy-Britannia elleni háború miatt halmozták fel, ez nem igaz az EU tagállamaira. Habár egyesek érvelhetnének azzal, hogy az unió összes kormánya ugyanazon közös ellenség, vagyis a koronavírus-járvány ellen küzd, ez az analógia félrevezető.

Az a pluszadósság, amely a legtöbb kormányzatnál keletkezik azért, hogy a járvány ideje alatt is a víz felett tartsák a nemzetgazdaságaikat, valóban jelentős lesz, de ez csak egy részét teszi majd ki a teljes adósságuknak.

Tételezzük fel például, hogy az olasz kormánynak a GDP 15 százalékát kell elköltenie a járvány kiváltotta recesszió kezelésére.

Az ország államadósság-rátája így a GDP mintegy 150 százalékára emelkedne, azonban a koronavírus-járvány elleni közös küzdelem az adósságráta-emelkedésnek csupán az egytizedét tenné ki.

Másodsorban, az amerikai államok háborús adósságát a szövetségi kormányzat nem fizette vissza teljesen, mivel a magánhitelezők által nyújtott kölcsönöket jelentősen átstrukturálták még azelőtt, hogy a szövetségi kormány átvállalta volna az adósságokat. Az EU-tagállamok mostani adósságának átstrukturálása azonban elképzelhetetlen lenne.

Harmadsorban, a tagállamok adósságának a szövetségi kormányzat általi átvállalása – ahogyan Hamilton kigondolta – bizonyos értelemben elkerülhetetlen volt, részben azért, mert a tagállami bevételek fő forrását, a külső vámokat szintén áthelyezték szövetségi szintre.

Hasonlóképpen az eurókötvények jelentős mennyiségben történő bevezetése szükségessé tenné az EU-tagállami bevételek jelentős részének uniós szintre való áthelyezését, amit a tagállamok költségvetési politikájának korlátozása kísérne, ahogy arra a Société Générale elnöke, Lorenzo Bini Smaghi sokatmondóan rámutatott. Kevés uniós tagállam – beleértve azokat is, amelyek támogatják az eurókötvények bevezetését – lenne hajlandó azonban lemondani fiskális szuverenitásának nagy részéről.

Ezen okok miatt nehéz érvelni amellett, hogy Európa jelenlegi állapota bármilyen módon is emlékeztet a 18. század végi Egyesült Államokéra. Egyben nehéz érvelni amellett is, hogy most jött el az ideje, hogy jelentős mértékű kockázatmegosztást vezessenek be az EU-tagállamok államadóssága terén.

Néhányan a javasolt európai újjáépítési alapot az 1948-as Marshall-tervhez hasonlítják, amellyel az Egyesült Államok jelentős segélyt nyújtott a háború által megtépázott Nyugat-Európának az újjáépítés finanszírozására. Ebben az esetben is fontosabbak azonban az eltérések, mint a hasonlóságok.

Min­denekelőtt a mostani nehézségeket nem a lerombolt fizikai infrastruktúra, hanem inkább a meglévő produktív erőforrások használatának hirtelen korlá­tozása okozza. Európa pillanatnyi helyzetéhez a leginkább releváns történelmi párhuzamnak a Franklin D. Roosevelt amerikai elnök által az 1930-as években elindított New Deal tekinthető. Elvégre is, akkor az Egyesült Államokat úgy érte a nagy gazdasági világválság, hogy bankrendszere a tagállamok mentén széttöredezett volt, illetve a tagállamok voltak a felelősek a munkanélkülieknek járó támogatás és a szegényeknek juttatott segély folyósítá­sáért.

A New Deal ezt a helyzetet megváltoztatta, de Franklin D. Roosevelt programja jó részének erős ellenállást kellett leküzdenie.

Bár az adminisztrációja gyorsan létrehozott egy bankuniót a Szövetségi Betétbiztosítási Társaság 1933-as felállításával, a költségvetési intézkedések bevezetése és a munkanélküli-támogatás újraszervezése igen nehéz­kesnek bizonyult. Itt főként azt kell kiemelni, hogy az amerikai legfelső bíróság ítéletei sorozatosan megakasztották a New Dealt.

A testület szerint a New Deal központi elemeinek jó része alkotmányellenes volt, mivel nem szövetségi hatáskörbe tartozott.

Miután azonban Franklin D. Rooseveltet elsöprő győzelem mellett újraválasztották 1936-ban, majd az elnök kilátásba helyezte, hogy több őt támogató bírót helyez a testületbe, a legfelső bíróság megváltoztatta álláspontját, és lehetővé tette az elnöknek, hogy a legtöbb kezdeményezését megvalósítsa.

Akkor Amerikában, ahogy most is, a munkanélküli-támogatás és a szegényeknek járó segély volt a legfőbb kérdés. A New Deal nem pusztán megkerülte a tagállamok e területeken fennálló hatáskö­reit, hanem nagymértékű szövetségi finanszírozást is biztosított a tagállamoknak és a helyi önkormányzatoknak az állami beruházásokra és a munkanélküliek támogatására.

Hasonló módon az Európa Következő Generációja nevű, 750 milliárd eurós alap – amelyet az Európai Bizottság javasol a francia-német tervezetre építve – uniós forrásokat folyósítana a tagállamoknak és az európai régióknak.

Az EU százmilliárd eurós SURE kezdeményezése – amely a válság által legsúlyosabban érintett tagállamok munkanélküliségi helyzetének kezelését célozza, és amelyről már létrejött a megállapodás – szintén a New Deal irányait tükrözi.

Nem szabad meglepődni azon, hogy Európában nincs munkanélkülieket támogató közös rendszer. Az Egyesült Államokban a munkanélküliek segélyezése még mindig tagállami szinten történik, és a szövetségi kormányzat a recessziók idején besegít.

(Az amerikai kongresszus által idén márciusban elfogadott 2,2 ezermilliárd dolláros gazdasági mentőcsomag a munkanélkülieknek járó szövetségi támogatást jóval nagyobb mértékben növelte meg, mint a korábbi válságok idején bármikor.)

Franklin D. Roosevelt reformjai kiállták az idő próbáját, és ma már az amerikai „gazdasági alkotmány” lényeges részének tekintik őket.

Az Európai Unió előtt álló hosszabb távú kihívás, hogy a koronavírus-járvány okozta válságot kezelő intézkedéseit oly módon valósítsa meg, hogy ezeket az intézkedéseket a korábbi állapotok visszatértekor hasznos gazdasági stabilizációs eszközöknek tekintsék.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org