Milyen típusú gazdasági élénkítés működik?

A kormányok világszerte erőteljesen lépnek fel a koronavírus-járvány okozta válság kezelésében.

Az eddig meghozott fiskális és monetáris intézkedések már elérték a világgazdaság GDP-jének 10 százalékát.

Azonban az ENSZ Gazdasági és Szociális Ügyek Főosztályának legújabb globális elemzése szerint előfordulhat, hogy ezek az élénkítő intézkedések nem növelik majd olyan mértékben a fogyasztást és a beruházásokat, ahogy azt a politikusok remélik.

A problémát az okozza, hogy a források jókora hányada közvetlenül tőkepufferekbe áramlik, emiatt emelkednek az elővigyázatossági mérlegek. Ez a helyzet hasonlít arra a likviditási csapdára, amely annyira aggasztotta John Maynard Keynest a nagy gazdasági világválság során.

A mostani élénkítő intézkedések érthető módon sietve – szinte pánikszerűen – lettek kidolgozva a járvány okozta gazdasági visszaesés megfékezésére. Miközben ez a tűzoltásszerű megközelítés se nem célzott, se nem precíz nem volt, sok elemző szerint ez volt a döntéshozók egyetlen szóba jöhető lehetősége.

A rendkívüli likviditás nagymértékű biztosítása nélkül feltehetően csődök alakultak volna ki széles körben, ami a szervezetitőke-veszteséggel együtt járva még nehezebbé tette volna a gazdasági kilábalást.

Mostanra azonban világossá vált, hogy a járvány jóval hosszabb ideig tart annál a néhány hétnél, amelyre számítottak, amikor ezeket a rendkívüli intézkedéseket meghozták. Ez azt jelenti, hogy ezeket a programokat óvatosabban kell értékelni, hangsúlyt helyezve a hosszú távú kitekintésre. A mély bizonytalanság időszakaiban jellemzővé válik az elővigyázatossági takarékosság, a jövővel kapcsolatos félelmek miatt a háztartások és a cégek óvatosan bánnak a rendelkezésre álló forrásaikkal.

A mostani válság sem kivétel ez alól. Az a pénz, amelyet a háztartásoknak és a cégeknek az élénkítés jegyében folyósítottak, a jövővel kapcsolatos félelmek és a költekezési lehetőségek széles körű csökkenése miatt jórészt valószínűleg a bankszámlájukon fog pihenni felhasználatlanul. A bankoknak pedig ülniük kell majd a likviditási többletükön, mivel hiány lesz olyan hitelképes adósokból, akik hajlandók friss hiteleket felvenni.Nem meglepő módon csaknem kétszeresére nőtt február és április között – 1,5 ezermilliárd dollárról 2,9 ezermilliárdra – az amerikai pénzügyi intézményekben lévő tőketartalék-többlet.

Összehasonlításképpen, a 2008-ban kitört válság idején a bankok tartaléktöbblete csak ezermilliárd dollárt ért el. A banki tartalékok ilyen erőteljes mértékű növekedése azt mutatja, hogy

az eddig meghozott élénkítő intézkedések kevés multiplikációs hatással jártak. Egyértelmű, hogy a bankhitelek önmagukban nem fognak elmozdítani minket a gazdasági holtpontról.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a mostani likviditási többlet magas társadalmi költséggel járhat. Az adóssággal és az inflációval kapcsolatos, szokásos félelmeken túlmenően jó okunk lehet aggódni amiatt is, hogy a bankok készpénztöbbletét majd pénzügyi spekulációkra használják fel. A tőzsdeindexek már erősen ingadoznak napi szinten, a volatilitás a megnövekedett bizonytalanság hangulatát állandósíthatja.

Ez pedig még óvatosabb magatartást válthat ki, eltántorítva a gazdasági kilábalás előmozdításához szükséges fogyasztástól és beruházásoktól.

Ebben az esetben egy likviditási csapdával és egy likviditási rejtéllyel kerülünk szembe: a pénzkínálat nagymértékű növekedésével, ugyanakkor ennek a háztartások és a cégek általi korlátozott felhasználásával. A megfelelően megtervezett élénkítő intézkedések akkor tudnak segíteni, ha a koronavírus-járványt elégséges módon kontrollálják. Amíg a járvány terjed, addig nem lehet visszatérni a rendes kerékvágásba.

Most a kockázatok csökkentése és a költekezés ösztönzésének növelése a kulcsfontosságú feladat.

Amíg a cégek attól tartanak, hogy a gazdaság még fél vagy egy évig erőtlen marad, elhalasztják a beruházásaikat, tovább késleltetve a kilábalást. Csak az államok szakíthatják meg ezt az ördögi kört. A kormányoknak kell magukra vállalniuk azt a feladatot, hogy védelmet nyújtanak a mostani kockázatokkal szemben úgy, hogy kompenzációt biztosítanak a cégeknek, ha egy bizonyos idő múlva nem következik be a gazdasági fellendülés.

Van is már egy modell erre: az Arrow–Debreu-értékpapírokat (amelyek a közgazdasági Nobel-díjas Kenneth Arrow és Gérard Debreu után kapták a nevüket) bizonyos előre meghatározott feltételek mellett alkalmazni lehetne. Például a kormány garanciát nyújthatna arra, hogy ha egy háztartás ma vásárol egy autót, és a járvány hat hónap múlva is még egy bizonyos szinten áll, akkor az autó utáni havi törlesztést felfüggesztik. Hasonlóképpen jövedelemfüggő törlesztésű hiteleket és jelzáloghiteleket lehetne alkalmazni a tartós fogyasztási cikkek és ingatlanok vásárlásának ösztönzésére, sőt a cégek reálberuházásainál is.

A kormányoknak meg kellene fontolniuk azt is, hogy utalványokat bocsátanak ki a háztartások fogyasztásának élénkítésére.

Ezt Kínában már alkalmazzák: ötven városban a helyi kormányzatok digitális kuponokat bocsátanak ki, amelyeket bizonyos időhatáron belül különböző termékek és szolgáltatások vásárlására lehet felhasználni. A megszabott határidő miatt ezek a kuponok rövid távon a fogyasztás és az aggregált kereslet hathatós élénkítői lehetnek, amikor arra a leginkább szükség van.

A járvány valószínűleg jóval tovább tart, mint ahogy arra eredetileg számítottak, ezért további élénkítésre lesz majd szükség. Az Egyesült Államok például már 3 ezermilliárd dollárt költött különböző támogatási formákra, azonban további – és remélhetőleg jobban megtervezett – intézkedések nélkül ez a forrás csak arra lesz jó, hogy néhány hónappal meghosszabbítsa sok vállalkozás életét, ahelyett, hogy megmentené őket a csődtől.

Az egyik megközelítés szerint, amely több országban is működik, csak azzal a feltétellel nyújtanak támogatást a cégeknek, ha megtartják a munkavállalóikat. Ennek keretében bértámogatást nyújtanak vagy egyéb költségek fedezését biztosítják a cég bevételcsökkenésének arányában. Az USA-ban Pramila Jayapal, Washington állam kongresszusi képviselője ezenknek az irányoknak a figyelembevételével nyújtott be törvényjavaslatot, ahogy több szenátor is.

A rosszul megtervezett élénkítési programok nemcsak eredménytelenek, hanem veszélyesek is lehetnek.

A rossz intézkedések növelhetik az egyenlőtlenséget, instabilitást okozhatnak, és alááshatják a kormányok politikai támogatását egy olyan időszakban, amikor arra éppen szükség lenne a gazdaság elnyújtott recessziójának megakadályozására. Szerencsére vannak megfelelő alternatívák. Azt azonban még meg kell várni, hogy a kormányok élnek-e velük.

(Az itt kifejtett vélemények nem feltétlenül tükrözik az ENSZ és tagállamainak álláspontját.)

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org