Prioritások a Covid–19-gazdaság számára

Habár messzi régmúltnak tűnik, nem volt az olyan rég, amikor a gazdaságok szerte a világban leállították magukat a koronavírus-járványra reagálva. A válság elején a legtöbb ember arra számított, hogy egy gyors, V alakú kilábalás következik majd be. Ezt arra alapozták, hogy a gazdaságoknak csak egy rövid szünetre van szükségük. Úgy vélték, a két hónapon át tartó jelentős pénzügyi támogatás után a gazdaságok onnan folytatják, ahol a válság előtt álltak.

Az elképzelés vonzó volt, most viszont már július van, és úgy látszik, a V alakú kilábalás csak ábránd marad.

A járvány utáni gazdasági növekedés mértéke várhatóan vérszegény lesz, nemcsak azokban az országokban, amelyek nem tudták megfelelően kezelni a válságot (nevezetesen az Egyesült Államokban), hanem azokban is, amelyek helytálltak a krízis kezelésében.

A Nemzetközi Valutaalap előrejelzése szerint 2021 végére a világgazdaság alig lesz nagyobb, mint volt 2019 végén, és az Egyesült Államok meg az európai országok gazdaságainak mérete mintegy 4 százalékkal zsugorodik.

A mostani gazdasági kilátásokat kétféleképpen is szemügyre lehet venni. Makrogazdasági szempontból az összkép azt mutatja, hogy a költekezés mértéke csökken a háztartások és a cégek meggyengült mérlege és a csődhullám miatt. A költekezés mérséklődésének további oka pedig a járvány lefutásával és annak szakpolitikai kezelésével kapcsolatos bizonytalanság okozta elővigyázatosság. Ugyanakkor a mikrogazdasági szempontok azt mutatják, hogy a vírus úgy hat, mint a különböző tevékenységek megadóztatása. Emiatt a járvány továbbra is nagy változásokat idéz elő a fogyasztási, termelési mintákban, ami egy szélesebb körű strukturális átalakulást eredményez.

Mind a gazdasági elméletek, mind a gazdaságtörténet alapján tudjuk, hogy a piacok önmagukban nincsenek megfelelően felvértezve ahhoz, hogy egy ilyen átalakulást kezelni tudjanak, különösen, ha figyelembe vesszük azt is, hogy milyen gyorsan következtek be a változások. Nincs egyszerű módja annak, hogy például egy légitársaság alkalmazottját Zoom-technikussá képezzék át. Még ha ezt meg tudnánk is oldani, számolni kell azzal, hogy azok a szektorok, amelyek most erőre kapnak, jóval kevésbé munkaerő-intenzívek, és több szaktudást igényelnek, mint azok a szektorok, amelyeket felváltanának.

Azt is tudjuk, hogy a széles körű strukturális átalakulások jellemzően egy hagyományos keynesi problémát idéznek elő a közgazdászok által jövedelmi és helyettesítő hatásoknak nevezett tényezők miatt. Még ha a nem emberi kontaktusokon alapuló szektorok bővülnek is, a kapcsolódó kiadásnövekedést felülmúlja majd az a kiadáscsökkenés, amely a zsugorodó szektorok csökkenő jövedelmeiből származik.

A mostani járvány esetében lesz egy harmadik hatás is, ez pedig a növekvő egyenlőtlenség.

Miután a gépeket nem érinti a vírus, azok relatíve vonzóbbak lesznek a munkaadóknak, különösen a zsugorodó szektorokban, amelyek viszonylag több képzetlen munkaerőt alkalmaznak.

Továbbá miután az alacsony jövedelműeknek a jövedelmük nagyobb részét kell költeniük az alapvető árucikkekre, mint a jövedelmi ranglétra felsőbb szintjein állóknak, az automatizáció által előidézett egyenlőtlenségi növekedés további zsugorító hatást vált ki a gazdaságban.

Ezeken a problémákon túlmenően két további okunk is van arra, hogy pesszimistán tekintsünk a jövőbe. Először is, a monetáris politika, miközben segíthet bizonyos cégeken az átmeneti likviditási problémák kezelésében – ahogy történt a 2008–2009-es válság idején –, nem tudja megoldani a hitelképességi problémákat, és nem is tudja élénkíteni a gazdaságot, amikor a kamatok már a zéró szint közelében vannak. Az Egyesült Államokban és más országokban mindemellett a növekvő deficittel és adósságszintekkel szembeni „konzervatív” ellenérzések akadályozni fogják a szükséges költségvetési élénkítést. Természetesen ugyanezek az emberek nagyon örültek, amikor 2017-ben csökkentették a milliárdosok és a nagyvállalatok adóit, és megmentették a Wall Streetet, valamint támogatást nyújtottak a nagy cégeknek 2008-ban. Teljesen más dolog ehhez képest a munkanélküli-segély és az egészségügyi ellátás kiterjesztése és további támogatások biztosítása a legrászorulóbb rétegeknek.

A rövid távú prioritások világosak a válság óta. A legegyértelműbb dolog, hogy kezelni kell az egészségügyi vészhelyzetet (például a megfelelő védőfelszerelések és kórházi kapacitások biztosításával), mivel addig nem lesz gazdasági fellendülés, amíg a vírust meg nem fékezik.

Ugyanakkor szükség van a legrászorulóbbak védelmére, a csődök megakadályozását biztosító likviditás nyújtására. Döntő fontosságú a cégek és a munkavállalók közötti kapcsolat fenntartása is, hogy gyorsan újra lehessen indítani a gazdaságot, amikor eljön az ideje.

Hiába egyértelmű, hogy mit is kellene tenni, nehéz döntéseket kell majd meghozni. Nem kellene olyan cégeket megmenteni, amelyek már a válság előtt is lejtmenetben voltak. Ezzel csak zombicégeket hoznánk létre, ami fékezné a növekedést. Nem kellene megmenteni olyan cégeket sem, amelyek túlságosan el vannak adósodva ahhoz, hogy kibírjanak bármilyen sokkot. Szinte biztosan hibásnak tekinthető az amerikai Federal Reserve-nek az a döntése, amely a bóvlikötvények piacát támogatja az eszközvásárlási programjával. Ez csak egy példa arra, amikor a rendszerszintű hibás magatartás (moral hazard) valós problémát okoz.

A kormányoknak nem kellene megvédeniük a cégeket a saját ostoba lépéseikkel szemben. Miután a koronavírus valószínűleg sokáig velünk marad, van időnk úgy átalakítani a kiadásokat, hogy azok tükrözzék a prioritásainkat. Amikor kitört a járvány, az amerikai társadalmat faji és gazdasági egyenlőtlenség, romló egészségügyi helyzet és a fosszilis üzemanyagoktól való destruktív függés jellemezte. Most, hogy az állami költekezés nagymértékben zajlik, a közvéleménynek joga van követelni, hogy a támogatást kapó cégek járuljanak hozzá a társadalmi és faji igazságosság elősegítéséhez, az egészségügyi helyzet javításához, továbbá a zöldebb és nagyobb mértékben tudásalapú gazdaságra való átálláshoz. Ezeknek az értékeknek nemcsak a közpénzek elosztásában, hanem abban is tükröződniük kell, hogy milyen feltételeket szabunk a közpénzek kedvezményezettjeinek.

Ahogy arra társszerzőimmel együtt egy nemrégiben megjelent tanulmányban (Will Covid–19 fiscal recovery packages accelerate or retard progress on climate change?) rámutattunk, a jól irányzott állami kiadások – különösen a zöldgazdaságra való átállást célzó befektetések – időszerűek, munkaerő-intenzívek (a növekvő munkanélküliség problémájának kezelését is segítők) és jelentős mértékben élénkítő hatásúak lehetnek, és egy dollárra vetítve jóval nagyobb hatást tudnak eredményezni, mint az adócsökkentések. Nincs egyetlen gazdasági érv sem amellett, hogy az egyes országok – beleértve az Egyesült Államokat – miért nem fogadnak el nagyobb, tartós újjáépítési programokat, amelyek megerősítenék vagy legalábbis a stabilitás felé vinnék a társadalmakat.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org