Berobbant a monetáris politika 3.0

A 2008-as válságig a monetáris politika az árstabilitás elérését célozta. A jegybankok elsődlegesen árstabilitást igyekeztek elérni az alapkamat alakításán keresztül. A jegybanki evolúció vizsgálatában meghatározó az amerikai jegybank, a Federal Reserve (Fed) gyakorlatának változása. A Fed duális mandátummal rendelkezik, az árstabilitás mellett a teljes foglalkoztatás elérését is célozza. A főáramú közgazdaságtan elméletei szerint a duális mandátum nem különböztethető meg az inflációscél-követéstől, mert a teljes foglalkoztatás elérése egybeesik a munkanélküliség természetes rátája melletti árstabilitás középtávú elérésével.

Ezt a keretrendszert nevezhetjük monetáris politika 1.0-nak.

2008 szeptemberében új jegybanki időszámítás kezdődött a globális pénzügyi válság kezelésével. A Fed az alapkamatot nulla szintre csökkentette, de ez kevés volt a deflációs kockázat és a pánik kezelésére. A pénzügyi rendszer stabilitásának megerősítése érdekében a likviditásbővítő eszközök mellett egy új jegybanki csodafegyvert, az eszközvásárlást (QE, mennyiségi lazítás) kezdte alkalmazni. A QE során különböző lejáratú kötvények vásárlásával a hosszabb hozamokat is fokozatosan leszorította az amerikai jegybank.

A mérlegére vette az öt-tíz éves lejáratú illikvidebb kötvényeket, jelentősen megnövelve saját mérlegfőösszegét. Ez általános gyógyszernek mutatkozott, monetáris politika 2.0-nak hívhatjuk.

Szókimondó közgazdászok ezt a keretet a hiperinflációtól, mások a mennyiségi lazítás miatti függőségtől féltették.

Mivel a teremtett elektronikus pénz jellemzően nem a reálgazdaságban, hanem a pénzügyi piacokon landolt, illetve a fogyasztói árakban deflációs kockázatot kellett kezelni, ezért nemhogy hiperinfláció, de infláció is alig mutatkozott. Az eszközárakban ugyanakkor infláció jelent meg, ami eszközárbuborékok megjelenését körvonalazta. Mivel az államadósság-ráták a legtöbb országban megemelkedtek a válságot követően, a döntéshozók igyekeztek elkerülni a fiskális stimulust, így a gyakorlatban a jegybankok növekedésélénkítő szerepe nőtt. A Fed a válság után három mennyiségi lazítási programot hirdetett meg. Ezek a programok empirikus tanulmányok alapján egyre kisebb reálgazdasági hatást fejtettek ki, folyamatosan veszítettek erejükből.

Az eszközvásárlási függőség 2019-ben igazolódott,

amikor a Fed újabb likviditási zavar kezelése miatt ismét mérlege növelésére kényszerült, és ezzel a mérlegcsökkentési kísérlet kudarcot vallott. A monetáris politika 2.0 saját határaiba ütközött.

A Fed gyakorlata 2020-ban megújult, és beköszöntött a monetáris politika 3.0. A Fed a vírusválság kezelésére gyorsan reagált szokásos eszközeivel, a kamatok nullára csökkentésével, a korábbinál agresszívabb eszközvásárlási programokkal. Az újdonságot két változás eredményezte.

Egyrészt a Fed az amerikai pénzügyminisztériummal közös hiteleszközöket hirdetett.

Ezek esetében a közvetítő entitás tőkéjét és az esetleges veszteséget a költségvetés állja, de a Fed hitelezi az entitást, amely közvetlenül továbbadja a pénzt a vállalatoknak, így a forrás közvetlenül a reálgazdaságba jut. Másrészt a Fed a válság kitörése után a pénzügyi eszközosztályok egészét lefedő vásárlásokba kezdett. Ezzel új szerepkörben, végső vásárlóként lépett fel. Az önkormányzati papíroktól kezdve a nem befektetési kategóriába sorolt (junk) kötvényekig gyakorlatilag minden fontos adósságpiacon vásárolt értékpapírokat. A folyamat során a Fed 3000 milliárd dollárt teremtett egy negyedév alatt, ami újra felvetheti az eszközárbuborékok kialakulásának kérdését. Másrészt ez a tevékenység a járvány miatti válság hatására zuhanó eszközárak megtámasztásaként is felfogható, és be nem látható gyakorlati kérdéseket vet fel. Ezek az új célok és eszközök az eddigiektől érdemben eltérő jegybanki tevékenységet eredményeznek, mert a Fed a reálgazdaság és az eszközárak közvetlenebb alakítása felé mozdult. A fő kérdés 2020-ban, hogy a Fed gyakorlata szerint vagy célzottabb eszközök alkalmazásával terjed el a világban monetáris politika 3.0.