A félelem szorításában

Azzal, hogy tavasz óta minden megváltozott, nem mondunk semmi újdonságot. Olyan helyzettel kell szembenéznünk, amilyet idáig csak filmeken láttunk. Legszívesebben ki sem mozdulnánk az otthonunk biztonságos falai közül, de az életünk mellett a megélhetésünket is óvnunk, védenünk kell, így hát próbáljuk ugyanazt tenni, amit eddig, csak persze mégis másképp.

Magánemberként és cégtulajdonosként is megvisel minket a mostani bizonytalanság.

Merjük kimondani: félünk. És nincs rosszabb és bénítóbb érzés a félelemnél. Különösen az ismeretlentől való félelemnél. Mert válsághelyzetek mindig is voltak és lesznek. De azokra egyrészt fel lehetett készülni, másrészt a tudásunk, tapasztalatunk és a munkatársaink segítségével meg is lehetett oldani őket. De ez most valami egészen más. Nem tudjuk, mi lesz holnap, és ezt érzik a munkatársaink is. Mindenfelé tömeges elbocsátások történnek, és ami mostanáig biztos volt, az egy pillanat alatt szertefoszlik.

A home office praktikusnak tűnt, hiszen mennyivel kényelmesebb otthon, pizsamában dolgozni.

Csakhogy hiába a videós megbeszélések, a csapatból egyének váltak. Az a támogatás, az az inspiráló közeg, amely egy jól működő cég irodájában természetes módon van jelen, megszűnt. Minden előjel nélkül maradt mindenki magára a bizonytalanságával és a félelmével.

Márpedig az az ember, akinek a vállát gondok nyomják, aki félti a megélhetését, az életét, aki nem látja a fényt az alagút végén, nem tud úgy teljesíteni, ahogyan az elvárható lenne. Ha pedig azt látja, hogy a vezetője, aki idáig a stabil támasza volt, most ugyanolyan módon bizonytalanodott el, mint ő, az végzetes lehet a cég életére nézve is.

Ahhoz nem kellett Covid–19, hogy egy jó vezető tudja, a munkatársai nélkül semmire sem megy.

A kollégái pedig nem robotok. Érző, gondolkodó emberek, akik sokszor az otthoni problémákkal telve mennek be a munkahelyükre, és ez természetesen hatással van a teljesítményükre. Egy vezető sem képes teljes mértékben tehermentesíteni a munkatársait, de azzal, hogy nem próbálja meg szőnyeg alá seperni a problémákat, és némaságával fokozni a feszültséget és a bizonytalanságot, máris sokat tesz azért, hogy a helyzet jobbá váljon.

Tanácsadóként, interim menedzserként már többször is meg kellett élnünk, hogy a ránk bízott cég olyan mélyre került, hogy már nem volt mit veszítenie.

Ilyenkor mindig ugyanaz segített: a motiválás. Ha ugyanis nincs meg még az a halvány kis remény sem, hogy lehet jobb, akkor észre sem fogjuk venni azokat a jeleket, amelyeket megragadva megtalálhatjuk a kiutat a pokolból. Mert három érzés van, amelyet sem a magánéletünkben, sem a munkánk során nem akarunk megélni: a félelem, a bizonytalanság és a pánik. A vállalati túlélés, a siker alapja pedig abban az esetben, amikor mégis előtörnek ezek a negatív helyzetek, az, ha az ember áll a középpontban. És motiváció, önbizalom nélkül mit sem érnek a képességek és a végzettségek.

Észre kell vennünk, hogy hiába fejlesztjük a szervezetet, ha megfeledkezünk annak motorjáról, szívéről, és nem foglalkozunk az emberrel.

Végtelenül szomorú, hogy sokak számára egy halálos vírus kellett ahhoz, hogy ezt felismerjék. Még elkeserítőbb, hogy van, aki ezt még mindig nem vette észre. Most minden bizonytalan, de egyben most is biztos vagyok: embernek kell maradni mindig, minden körülmények között, és akkor meg fogjuk találni a kivezető utat még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekből is.