A prekariátus bosszúja

A koronavírus-járvány előtt az a nézet tartotta magát, hogy az alacsonyan képzett munkavállalók gazdaságban betöltött szerepe csökken. Eszerint a digitális diszrupción áteső munkaerőpiacokon, ahol a divatos STEM-szakmákkal (tudományos, technológiai, mérnöktudományi vagy matematikai végzettséget igénylő foglalkozások – a szerk.) lehet igazán büszkélkedni, csak a magasan képzett szakemberek tudnak szakmailag sikeresek lenni. Azok pedig, akiknek a munkáját az új technológiák veszélyeztetik, bizonytalan életkörülményekre, munkanélküliségre, lefelé irányuló mobilitásra és csökkenő életszínvonalra vannak ítélve.

A járvány részben rácáfolt erre a narratívára, rámutatva, hogy mely munkakörök a valóban lényegesek. Kiderült, hogy

még mindig nincs megfelelő technológiai helyettesítőjük az utcaseprőknek, a bolti eladóknak, a közművek dolgozóinak, az ételszállítóknak, a kamionsofőröknek vagy a buszvezetőknek, akik működtetik a gazdaságot a válság legsötétebb napjaiban is.

Ezeknek a munkavállalóknak a feladatai sok esetben olyan alkalmazkodóképességet és fizikai képességeket igényelnek, amelyeket nem lehet könnyen szoftverekbe programozni és robotokkal kiváltani.

Nem okozhat meglepetést az a tény, hogy ezek a kevésbé képzett munkavállalók ellenállók az új technológiákkal szemben. A korábbi ipari forradalmak hasonló mintát követtek. Emberi munkavállalókra általában továbbra is szükség van legalább a gépek felügyelete, karbantartása, kiegészítése terén. A kihívás mindig az, hogy csökkenjen a különbség az ezen munkavállalók által előállított társadalmi érték és az általuk kapott bér között.

Az alacsony képzettséget igénylő munkákra általában úgy tekintenek, mint amelyeket az új technológiák idővel felszámolnak.

Ezen munkák legtöbbje azonban maga is a technológiai folyamatok mellékterméke. A gépészek, a villany- és vízvezeték-szerelők vagy a távközlési eszközök beszerelői korábbi technológiai újításoknak köszönhetik foglalkozásukat, és ezek a munkavállalók azok, akik most biztosítják a világ gépeinek, elektromos hálózatainak, vízvezeték-rendszereinek és az internetnek a megfelelő működését.

Az innováció nem változtatja meg a munka hagyományos, piramis alakú struktúráját, ahol a kevés, magas képzettséget igénylő munkakör hierarchiája valósul meg az alacsony képzettséget igénylő szakmák felett. Ehelyett a technológia a piramis összetételét változtatja meg azzal, hogy folyamatosan feltölti azt új és még szofisztikáltabb munkafeladatokkal, miközben eltávolítja a leginkább rutinjellegű tevékenységeket az automatizáció révén.

A ragyogó digitális külcsínen túl napjaink nagy technológiai cégeinek legtöbbje nagyban támaszkodik az alacsonyan képzett munkavállalókra. 2018-ban egy Amazon-alkalmazott medián fizetése kevesebb mint 30 ezer dollár volt, ami tükrözi, hogy az Amazon-alkalmazottak legtöbbje mit csinál: kezeli a raktárkészletet és teljesíti a rendeléseket. Ugyanez igaz az elektromos járműveket gyártó Teslára is, ahol a medián jövedelem mintegy 56 ezer dollár volt 2018-ban: a Tesla munkavállalóinak harmada az összeszerelő üzemekben dolgozik. A Facebooknál megkereshető medián fizetés 2018-ban 228 ezer dollár volt, ám ez az adat nem tartalmazza annak a több tízezer, alacsony bérű munkavállalónak a fizetését, akiket a kontentek moderálásához alkalmaz a cég.

Ezek a minták különösen evidensek a gig gazdaságban, ahol a szoftverek és algoritmusok biztosítják a platformot a valós dolgozók által előállított speciá­lis szolgáltatások értékesítésére.

Függetlenül attól, mennyire szofisztikált az Uber taxi- és kiszállítási appja, a cég egyszerűen nem létezne a taxis és a kiszállító sofőrjei nélkül.

Túl gyakran fordul elő azonban, hogy a platformgazdaság értékláncának végén dolgozó embereket másodosztályú munkaerőként kezelik. A mérnökökkel és az appokat fejlesztő programozókkal szemben őket meghatározott idejű szerződéses alkalmazottként foglalkoztatják, hiányos munkahelyi védelem mellett.

Hasonlóképpen a mesterséges intelligencia – amelyet a technológiai munkanélküliség fő jövőbeli forrásának tartanak – nem létezne az adatgazdaság futószalagjai mellett dolgozó milliónyi digitális kékgalléros munkavállaló hozzájárulása nélkül (különösen a fejlődő világban).

A digitális gazdaság realitását figyelembe véve nincs mentség arra, ha az alacsony képzettséget igénylő munkákat alacsony minőségű állásokként kezeljük.

Napjaink „alacsony képzettségű” munkavállalóinak talán nincsenek egyetemi diplomáik, ám sokan képzett technikusok, akik bizonyos tudásterületek és technikák mesterei. Emiatt a szakszervezeteknek lehetőségük van arra, hogy visszaszerezzék befolyásukat, és a legkevésbé képzettek számára tisztességesebb elbánást sürgessenek.

Végül pedig a kormányoknak többet kell tenniük a képzett technikusok oktatási szükségleteinek támogatásáért, mivel még a legalapvetőbb munkafeladatok is változnak idővel. Ahhoz, hogy lépést lehessen tartani az innovációval, a képzettségek folyamatos fejlesztésére van szükség. A humán tőke ezen szegmensébe történő beruházásoknak hasonló mértékűnek kell lenniük, mint a képzett szakemberek esetében, bár a két oktatási pályát természetesen másként kell strukturálni.

A kevesebb formális képesítéssel rendelkező munkavállalók a digitális gazdaság központi és nélkülözhetetlen részei maradnak. A politikai és üzleti döntések azok – és nem az új technológiák –, amelyek a marginalizálásukkal fenyegetnek.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org