Brüsszeli játékelmélet: jogállamiság

Évek óta tart a politikai vita a jogállamiság kapcsán, hogy ki mikor és hogyan sérti meg az uniós alapértékeket, illetve tagállami – pontosabban: piacvezető gazdasági – érdekeket a kelet-európai országokban zajló folyamatok során, amelyeket egyesek piacellenesnek, míg mások patriótának minősítenek.

Közben arról is folyik a vita, hogy az adósságokban fuldokló és rossz(abb) munkaerőpiaci mutatókkal rendelkező, alacsony növekedéssel szembesülő déli tagállamokat

sokkal jobban megütötte a koronavírus-járvány, mert a gazdaságaik nagyobb mértékben vannak kitéve a turizmusnak és a vendéglátóiparnak meg az ingázó idénymunkásokra építő mezőgazdaságnak.

Ezért most már nem csupán a hétéves keretköltségvetésről szól az európai szintű vita, hanem egy évtizedekre való eladósodással járó óriási mentőcsomagról is,

amivel az Európai Unió – a történelemben először és egyértelműen – a saját jogán olyan kötvényeket bocsátana ki, amelyek mögött valamennyi tagállam áll, vállalva magasabb költségeket – tehát az északi gazdagabb, úgynevezett fukar tagállamok is, nem kis belpolitikai feszültségeket okozva a hátországuk közvéleményében. Mielőtt elfelejtenénk: a NextGenerationEU elnevezésű új alap 750 milliárd eurós összege közel kétszerese (!) annak az összegnek, amennyit eddig Németország a keleti felének felzárkóztatására szánt az elmúlt harminc évben.

Mint emlékezetes, a júliusi EU-csúcson Ausztria, Dánia, Hollandia és Svédország – a fukar négyek – végig ellenezték az alap nagyságát,

illetve a szerkezetét, és eleve kisebb költségvetést szerettek volna, ezenkívül a korábbinál nagyobb beleszólást a pénzek elosztásába és felhasználásába. A tét tulajdonképpen a rászoruló négyek – azaz Olaszország, Portugália, Görögország és Spanyolország – sorsa. A beleszólás itt azt jelenti, hogy olyan szabályokat szeretnének, amelyek könnyen alkalmazhatók és rugalmasan értelmezhetők, valamint – és ez a lényeg – vitás kérdés esetében automatikus beavatkozási lehetőséget adnak, amivel leállítható a pénzmozgás, illetve akár visszatarthatóvá vagy újra eloszthatóvá válhatnak a pénzek. Kilencéves európai parlamenti munkám során sokszor hallottam ezt az utóbbi célt vagy érvet. Megjegyzem, hogy az újabb szabályok szerint eddig is fel lehetett függeszteni a kifizetéseket, ha szabálytalanságok gyanúja merült fel, amire egyébként már volt is példa, tehát nem beszélhetünk arról, hogy pénzügyi szabálytalanságok esetén ne lenne eszköz az Európai Bizottság kezében.

Ha már az Európai Parlament szóba került: a jogállamisággal kapcsolatosan az Európai Parlamentben és az Európai Bizottságnál eddig kizárólag Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Románia és Bulgária, valamint az unió egyik legkisebb tagállama, Málta esetében tettek lépéseket. A bizottság legutóbb korrupciós vádakkal kizárólag Bulgáriát, Szlovákiát, Horvátországot, Csehországot, Magyarországot és megint Máltát illette, miközben a Deutsche Bank húsz éven át zajló, 1,3 ezermilliárd dollárnál is nagyobb – Magyarország éves GDP-jének a négyszeresét is meghaladó – pénzmosási ügye nem került napirendre.

Persze mondhatnánk, hogy a kelet-európaiakat érintő hátrányos megkülönböztetés és kettős mérce csak spekuláció, nincs mögötte hátsó szándék.

Mi az, amiről lehet tudni, és nyilvános?

Például az, hogy milyen tanácsokat kapnak a vezetők a saját think tankjeiktől. Ezeket a tanácsokat nem is rejtik véka alá, olyannyira nem, hogy az Európai Tanács honlapján rendszeresen közzétett, az európai látókörben lévő agytrösztök elemzései nyilvánosak. Sőt, olykor az euró­pai parlamenti képviselők copy paste-tel egyenesen bemásolják őket a saját, objektívnek beállított jelentéseikbe is, amelyeket a parlamenti többség mintegy szentesít is – ezért sem mindegy, hogy a különböző elemző­cégek miket publikálnak pró és kontra.

Nos, miért is vonakodnak – és a játékelmélet kiváló példájaként miért is bújnak a V4-ek mögé – a fukar államok a nagyobb összegek esetében?

Sebastian Kurz osztrák kancellár a november közepi magyar–lengyel informális vétó bejelentése előtt közölte: a jogállamisági feltételeknek nevezett elv érvényesítése nélkül nem járul hozzá, hogy mentőövet kapjanak a déli országok. Ez a kijelentés nagyon határozott volt, és talán nem is volt teljesen meglepő, hiszen 2020 augusztusában, a júliusi csúcs után jelent meg a Bécsi Nemzetközi Gazdasági Intézet (Wiener Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche, WIIW) különös tanulmánya. Ebben az elemzésben Stefan Jestl és Roman Römisch kutatók kereskedelem­szi­mu­lációja alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az európai gazdaság összességében jól járna, és csak Bulgária, Magyarország és Lengyelország járna rosszul a strukturális és kohéziós forrásoknak a fejlettebb országok felé való terelésével, mert – állítja az intézet – a fejlettebb országokban a nagyobb vásárlóerő miatt hatékonyabban hasznosulnának a beruházások. Sőt, tovább menve, a közép-európai országok exportteljesítménye kivétel nélkül javulna a nyugatra csoportosított forrásoknak köszönhetően, mert exportpiacaik vásárlóereje nőne. Vagyis – érvel az intézet – minél többet ruháznak be Közép-Európában, annál nagyobb arányban járna rosszul a turizmusból és mezőgazdaságból élő Görögország, Olaszország, Spanyolország és Portugália!

Ugyanez a think tank azt is ajánlja, hogy a bérfelzárkóztatást még jobban fel kellene gyorsítani a keleti tagállamokban,

mert az EU ipari tengelyéhez tartozó közép-európai országokban 2002 és 2017 között a termelékenység sokkal gyorsabban nőtt (túlságosan is?), és fejlődött a gazdaság, mint a bérek, ami által a korábbi hátrányokat (államadósság, alacsonyabb szintű infrastruktúra és a többi) is ledolgozhatták, elsősorban az ipar és az építőipar területein. Ezért az érdekegyeztetési mechanizmusokat kellene mihamarább fejleszteni az osztrák elemzők szerint. Mindeközben ne felejtsük el, hogy Magyarország és Németország keleti fele között elenyésző volt a különbség a GDP-növekedés mértékét tekintve úgy, hogy a volt NDK a többszörösét kapta fejlesztési forrásként az elmúlt harminc évben. Megjegyzem, amellett, hogy 800 ezerrel nőtt a foglalkoztatottság, az Európai Unió tagállamai közül nemzeti valutában számolva Magyarországon emelkedett a negyedik legnagyobb mértékben a minimálbér 2010-ről 2020-ra, valamint 2010 óta négyszer akkora mértékben nőttek a reálbérek, mint 2002 és 2010 között.

És ha már gazdaságpolitika és verseny, ne legyenek illúzióink: ez a piszkos játszma nem csak a bérverseny témájában zajlik.

A legfejlettebb államokat tömörítő, elsősorban a gazdagabb és nyugat-európai tagállamok befizetéseiből működő gazdasági szervezet, a párizsi székhelyű OECD a vállalati adóelkerülés, valamint a nem fair adórendszerek ürügyén a nemzetközi adóverseny lebontását és egyúttal a magasabb adókat ajánlja. A legfrissebb reformjavaslata egyrészt a helyben nem adózó vállalatok megadóztatását, másrészt egy nemzetközi minimumadó bevezetését is szorgalmazza, ami egyértelműen az alacsonyabb költségekkel működő vállalkozásokat sújtaná.

Az Európai Parlament többsége – a jogállamisági vitákkal egyidejűleg – a kelet-európai fuvarozók és vállalkozók kiszorításaként olyan jogszabályt fogadott el,

amellyel lehetetlenné tette a működési és bérköltségbeli előnyök kiaknázását a közös piacon. (A Waberer’s, az egyik legnagyobb európai fuvarozócég névadó magyar tulajdonosa nemcsak a piacot, de még a saját vállalatát is elhagyta nemrég.) A szintén az unió szívében, Brüsszelben székelő belga – azaz kisebb országból való – think tank, a European Centre for International Political Economy szerint az OECD említett javaslatcsomagja a kicsi és nyitott gazdaságú országoktól a magasabb adószintet fenntartó, nagyobb országokhoz csoportosítaná át a forrásokat. Az elemzőcég megállapítja, hogy az OECD javaslata a nemzetközi vállalatokat egyértelműen abban tenné érdekeltté, hogy a kisebb nemzetgazdaságok helyett a nagyobbakba ruházzanak be, azok fejlettsége miatt, hasonló kiadások és költségek mellett.

Összegezve, minden összefügg mindennel. Mint ahogy a „jogállamiság” kérdésében is.