Csak egy kis segítség kellene az igazi sikertörténethez

Húsz munkanap múlva, 2021. január elsejétől a kereskedelemről szóló 2005. évi CLXIV. törvény módosítása értelmében valamennyi online kasszát használó kereskedő köteles lesz elektronikus fizetési lehetőséget biztosítani vásárlóinak. Az erről szóló szabályozást a kormány életben tartja – derült ki a Gazdaságvédelmi Operatív Törzs múlt heti ülésén.

Az emberek az első tapasztalatok szerint megkedvelték és már többször követelik is az elektronikus fizetést.

Soha jobbkor nem jöhetne a szabályozás – gondolhatnánk.

Ám a gondok itt kezdődnek. A területnek ugyanis nincs igazi gazdája. A kereskedelemért az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) felel, az online pénztárgépek üzemeltetése a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) és a Pénzügyminisztérium (PM) feladata, az elektronikus fizetés felügyeletét a Magyar Nemzeti Bank (MNB) látja el. Ma még azt sem lehet tudni pontosan, hogy hány kereskedőnek kell lépnie.

A NAV kimutatásai szerint nagyjából 213 ezer online kassza üzemel Magyarországon, az MNB adatai szerint ugyanakkor június végén 112 ezer kereskedőhelyen 152 ezer bankkártya-elfogadó POS-terminál üzemelt.

De hogy pontosan kiket is kell ajánlattal megkeresni, nos, ebben a kérdésben vakon tapogatóznak a szolgáltatók.

A kereskedői érdekképviseletek arra panaszkodnak, hogy kevés információ jut el hozzájuk, a boltosok bizonytalanok, hogy az elmúlt hetekben őket megkereső piaci szereplők által ajánlott megoldások megfelelnek-e az új szabály által támasztott követelményeknek. Hiányzik az összegyűjtött tudásbázis – s ez nem csak banki feladat.

Egy kisboltos bankkártya-elfogadó POS-készüléket már látott, de a mobiltelefonra telepíthető applikációs megoldások használhatóságával kapcsolatban bizonytalan. Tudhat arról, hogy márciustól működik az azonnali fizetési rendszer (AFR), de hogy ez alkalmazható-e a vásárlásoknál, és ha igen, miként, arról nem ártana tájékoztatni.

Például lehet arról beszélni, hogy a kereskedőnek elég lehet, ha kiírja a mobilszámát, és a vevői onnantól már tudnak neki AFR-utalással fizetni, ám ez nem igaz. Már csak azért sem, mert az, hogy a 9 millió bankszámla közül kevesebb mint 70 ezerhez kapcsoltak másodlagos azonosítót – például mobilszámot –, jól mutatja, hogy ezt a megoldást lényegében senki nem ismeri. De beszélhetnénk arról a problémáról is, hogy a cég számlájára beérkező AFR-utalásról hogyan értesül a pénztárosnő.

Az érintettek közös fellépése abban is segíthet, hogy kiűzzünk olyan, a kereskedőket eddig távol tartó, beégett sztereotípiákat, hogy az e-fizetés biztosítása drága.

Most sem a „sunyi banknak” fognak hinni, még akkor sem, ha a mostani kampányban a legkisebb kereskedőknek is 1 százalék alatti teljes költséget fedező bankkártyajutalékkal ajánlkoznak a szolgáltatók.

A költségek számbavételénél hitelesebb, ha a kufár bank helyett az állam hívja fel a figyelmet arra, hogy ma már minden közteher megfizetése elektronikusan zajlik, a cégek egymás közötti elszámolásában minden számlára rálát a NAV, így a magas készpénztartásnak egyre kevesebb az indikációja.

Az online pénztárgép és jegybanki adatok tanúskodhatnak arról, hogy az átlagos kosárérték több mint kétszeres, ha a vevő nem készpénzzel fizet, s ehhez hozzájárulhatnak azok a bankkártyatársasági felmérések, amelyek szerint a megvett áruk, szolgáltatások 15-20 százaléka impulzusvásárlás, tehát a vevők – a saját bevallásuk szerint – nem biztos, hogy költekeztek volna, ha a tárcájukban lapuló bankjegyekre kellett volna figyelemmel lenniük.

Sokak szerint nem volt érdemes a kereskedőket falhoz állítani a szabályozással, az élet magával hozta volna az e-fizetés áttörését. Mások szerint jó időben tett lépés a szabályozás, s csak a fent említett kicsiny segítség kellene ahhoz, hogy igazi sikertörténetet írjunk. Ez pedig már nem olyan nagy dolog.