Ha befagy minden… és ha nagy a forróság

Hull a hó és hózik, / Micimackó fázik. E versikét mostanság mondogathatnák az Egyesült Államok legdélibb államának, Texasnak a lakói. Ott, ahol nyaranta nem ritka a 30 Celsius-fokot jóval meghaladó, tartós kánikula, immár napok óta viharos hóesés bénítja meg a térséget. Szó szerint megbénult, csődöt mondott az állam villamosenergia-ellátása. Egy olyan államban van hiány gázban, amely – képletesen szólva – fürdik az olajban meg a kísérő földgázban. És ahol a lelkes zöld környezetvédők eredményei nyomán a szélrotorokkal előállított villamos energia aránya 2010 óta megháromszorozódott, elérte a 42 százalékot. Eközben pedig

a klímaféltők által főbűnösnek kikiáltott szénerőművek hozzájárulása az egy évtizeddel ezelőtti több mint 50-ről 18 százalékra apadt.

Csakhogy sajnos a nagy hidegben a szélrotorok lapátjai befagytak. Leállt az energiaszállításuk az erőművekbe, onnan a hálózatba. Eközben a gázellátás is összeomlott. Több millió ember maradt villany és fűtés nélkül. Nem rövid percekre, hanem akár napokra is. Tragikus egybeesés, hogy a járvány is hozzájárult ehhez, mivel a korlátozások miatt erősen leapadt a fogyasztás, ezért csökkentették a kitermelést, amelynek visszaállítása meglehetősen időigényes. E súlyos bajoknak egy következménye mindenesetre elég gyorsan beérett. Sürgősen levették az elektromos ellátás biztonságáért felelős texasi szervezet, az ERCOT weboldaláról a vezetők neveit. És amikor megkérdezték az állam kormányzóját, le kell-e mondaniuk az igazgatótanács tagjainak a súlyos ellátászavar miatt, Greg Abbot azonnal és egyértelműen válaszolt: persze. Csakhogy ettől a helyzet aligha javult meg, amit mutat, hogy az elnök-vezérigazgató Bill Magness szerint

bizonyos, hogy még nem értünk az elsötétedésünk végére.

Tetézi a gondokat, hogy Texas „magányos cowboy” az ország villamosenergia-rendszerében. Az állam villamos hálózata, a Texas Interconnection teljesen önálló, nem kapcsolódik az ország hálózatához, vagyis még ilyen nagy szükségben sem tud áramot importálni. A gondok másik forrása lehet, hogy az ellátást mintegy 300 kisebb-nagyobb, a fogyasztók kegyeiért versengő villamos szolgáltató hozza össze. Amint a tekintélyes brit folyóirat, a The Economist rámutat: ezek a kis vállalkozások rövid távra gondolkodnak, és minthogy a térségben eddig meglehetősen ritka volt az ennyire zord, téli időjárás, nem ruháztak be a „téliesítésbe”, mert ez megemelte volna az áraikat, amit viszont a fogyasztóik nehezen vagy egyáltalán nem tűrtek volna. Másfelől, még tragikusabb módon, az állam sem gondoskodott előrelátó biztosításról, mert az is nyilván emelte volna a villanyszámlákon megjelenő összeget, amely jó alacsony volt Texasban: az országos átlagnál mintegy 20 százalékkal kisebb, sőt, a kalifor­nia­inak csaknem a fele. És tudnivaló, a politikusoknak az újraválasztás a legerősebb hajtóerejük.

A zöldaktivisták nagy diadala a szénerőművek kiiktatása, méghozzá erőteljes léptekkel, hiszen ezeket a klímaveszély főbűnösei közé sorolják.

Az sem jelentett volna általános megváltást, ha Texasban továbbra is üzemelnek a már leállított szénerőművek, mert ilyen tartós, nagy hidegben a bevetésre váró szénüzemanyag-halmok is bizony összefagytak volna. Emlékezhetünk rá, hiszen nálunk is bekövetkezett néhány éve ilyen baljós szituáció.

Az, hogy a széllel való energiatermelés napjainkra meghaladja Texasban a szénerőművekét, olyan tény, amelyet aligha lehet, sőt nem is lenne célszerű visszafordítani. Egy természetes megoldás lehetne a jövőben, hogy Texas bekapcsolódik az országos hálózatba, hiszen egy nagy rendszer mindig sokkalta ellenállóbb, akár szélsőséges környezeti hatásokkal szemben is, mint a kisebb. Persze ez nem egyszerű, nem is gyors művelet, sok munkát, innovációt és főleg jókora ráfordításokat igényel. Sőt, a pénzen kívül van még egy aspektusa a biztonságos villamosenergia-ellátásnak: a politikai, amelyre fentebb már utaltam. A január 20-i események után talán nem lepődünk meg, ha azt tapasztaljuk, hogy még az ilyen látszólag tisztán műszaki és gazdasági probléma is erős szembenállásokat generál.

Mindenesetre ez a szélsőséges és tartós hóvihar, sűrű havazás – éppúgy, mint a nyári szélsőséges és ugyancsak tartósan uralkodó hőhullámok – nagy erővel veti fel, mi lehet, mi kell hogy legyen a megoldás. Sürgető, életfontosságú a kérdés, hiszen a modern társadalmak nem élhetnek biztonságos és állandó villamosenergia-ellátás nélkül.

Ceterum censeo – idézem meg a nagy ókori szónokot, minthogy erről a kérdésről én is már gyakran szóltam, utánozva a makacs rómait. A biztonságos jövőt több megoldás együttese jelentheti. Az egyik, mondhatnánk, természetes út:

innovatív, új megoldásokkal erősíteni kell a megújuló forrásokkal működő villamosenergia-termelés biztonságát (a szélrotorokat, a naperőműveket, a vízerőműveket, egészen addig, amíg a szélsőséges, zord időjárás sem tudja megbénítani őket).

A másik és kiemelkedően fontos lehetőséget az atomerőművek nyújtják, amelyek tiszták a légkör szennyezése szempontjából, folytonos a működésük, az időjárási extremitások nem hatnak rájuk, és – bár nem olcsó, sőt, inkább elég drága a megépítésük – a működési költségeik lényegében alacsonyak. Ez utóbbit alátámasztja az is, hogy mivel az új reaktorokat már viszonylag hosszú életciklusra tervezik – ötven-hatvan évre, és ez meghosszabbítható –, idővel még ezek a működési költségek is redukálódhatnak. Nem meglepő tehát, hogy egyre több helyen ismerik fel az atomerőművek műszaki, gazdasági és környezeti előnyeit.