Boldog születésnapot!

A sok munka és a mindennapos kisebb és néha óriásinak tűnő harcok során egyvalamiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: az ünneplésről. Sokszor az odáig vezető úton annyira elfáradunk, hogy a célba érés csupán egy újabb állomás, jöhet a pipa és a következő, még magasabb hegycsúcs megmászása. Pedig ugyan mi értelme a rengeteg munkának, ha soha nem állunk meg egy pillanatra, és veregetjük hátba magunkat és a kollégáinkat?

Hiszen a cégünk megszületése óriási pillanat. Felér gyermekünk világra jövetelének örömével. És természetesen, ahogyan egy kisbabánál, úgy a vállalkozásunknál sem ússzuk meg gyermekbetegségek nélkül. Piacszerzés, napi „taposómalom”, folyamatos aggodalmak a holnap miatt. Emiatt gyakran még azt is megkérdőjelezzük, hogy vajon tényleg kellett-e ez nekünk.

Biztosan jó ötlet volt céget alapítani? Biztosan elég jók leszünk ehhez?

Azután amikor már látnánk a fényt az alagút végén, jönnek az újabb problémák és a végeláthatatlan papírmunka. Sorra ütik fel fejüket a gondok, és mi tapasztalatlan szülőként csak találgatjuk a „sírás” okát. Próbáljuk óvni és védeni a cégünket, és minden tudásunkat és tapasztalatunkat bevetve keressük számára a göröngymentes utakat, nehogy elessen. Amikor pedig már úgy érezzük, kezdhetünk fellélegezni, hiszen megáll a saját lábán, jönnek a kamaszkorral járó terhek. Ahogy egy gyermek növekedése, úgy a cég méretének változása is váratlanul ér minket, pedig tudjuk, hogy ez az élet rendje. Ami korábban tökéletes volt, az most csak káoszt eredményez. Ami sikerhez vezetett, az kudarcra van ítélve.

De a növekedés rétegeit lefejtve ott van a maga korábbi tökéletességében, csak nekünk kell megtanulni egy kicsit távolabbról nézni, és megpróbálni néha elengedni a kezét.

Azután felnőtté válik, és nekünk egyre inkább magára kell hagynunk. Ez talán a legnehezebb. Vajon valóban megáll a saját lábán a segítségünk nélkül is? Hiszen eddig is minden egyes fordulópontnál ott voltunk. Sőt, nekünk köszönhette, hogy eljutott ezekig a mérföldkövekig.

Persze vannak olyan pillanatok is, mikor elegünk van az egészből. Mint egy gyereknél, amikor győzködjük magunkat, hogy a rossz tulajdonságait egészen biztosan nem tőlünk örökölte. De bármennyire is képesek vagyunk néha (vagy gyakran) úgy érezni, hogy ennyi volt, befejeztük, ahogy a gyerekeinket sem dobhatjuk ki a házunkból, a cégünket sem hagyjuk soha magára. Mert az elkeseredés hatására hiába érezzük úgy, hogy könnyebb lett volna az életünk, ha meg sem alapítjuk, mindig is az életünk egy értékes részét képezi, amely nélkül minden szempontból jóval szegényebbek lennénk.

Egyszer pedig eljöhet a felismerés, hogy túlnőtt rajtunk. Fontos, hogy ahogyan a gyermekeinknek is hagyjuk, hogy szárnyaikat bontogatva a saját útjukat járhassák, és éljék az életüket, a cégünknél is fel kell ismernünk a pillanatot, amikor már nem adhatjuk meg neki azt, amire szüksége van. Amikor el kell engedni, hogy a parázs ne hamvadjon el, hanem magasabbra csaphassanak a lángok, mint eddig valaha. Ugyanúgy részesei lehetünk az életének, csak átgondolva, lecserélve korábbi szerepünket.

A cégünk élete így átjárja, körbefonja a miénket. Ezért ha fontos évfordulókhoz érünk, tegyük azokat méltóvá. Ahogyan az sem kérdés, hogy megünnepeljük a gyermekeink születésnapját, a cégünknél is legyen ez teljesen egyértelmű.

A legtermészetesebb csapatépítés, amikor azt a céget ünnepelhetjük a munkatársainkkal, amelyet együtt teremtettünk, és amelyet nap mint nap együtt formálunk, hogy még sikeresebbé váljon, s általa mi is.

Az ilyen közös alkalmak tudják hivatássá varázsolni a munkát. Természetesen az ügyfeleink is kellenek a sikeres működéshez, de ne essünk abba a hibába, hogy róluk szól az, ami a miénk. Ahogyan a gyermekünk születésnapján sem a vendégek kapnak ajándékot, és nem az ő kedvenc tortájukon gyújtjuk meg a gyertyát, úgy a cégünk születésnapja sem szólhat másról, mint azokról, akik lelkesedéssel telve – vagy néha épp a legrosszabb hangulatban – teszik a dolgukat, hogy leküzdjék az újabb és újabb nehézségeket, és tovább kísérjék cégünket a siker felé vezető úton.