A termelékenységnövelés a versenyképesség javításának kulcsa – erre Michael Porter, a versenyképesség nemzetközi hírű szakértője már korai munkáiban rámutatott. Később arra is felhívta a figyelmet, hogy a termelékenységet elsősorban a tudásszint növelésével, innovációval és színvonalas menedzsmentmunkával lehet a leggyorsabban javítani. Ezt a gondolatsort viszik tovább azok, akik a teljes tényezős termelékenység (total factor productivity) mérését javasolják a hagyományos, egy főre vagy egy ledolgozott munkaórára jutó bruttó hazai termék (GDP) mérése helyett. Ez a mutató ugyanis éppen az innovációnak, a tudásszintnek, valamint a menedzsment színvonalának a termelékenységre gyakorolt hatásait méri.
A nemzetközi versenyképesség-elemzők vizsgálják továbbá az értékláncok hosszát is, hiszen nem mindegy, hogy az értéklánc mely szakaszai vannak jelen egy gazdaságban.
Ha ugyanis csak az alacsony hozzáadott értéket előállító összeszerelői szakasz jelenléte a jellemző, akkor a munkavállalóknak is csak alacsony érték előállítására van lehetőségük, hiába lennének képesek igényesebb, nagyobb hozzáadott értéket teremtő munka végzésére.
Az alacsony hozzáadott értékű munkával viszont nem lehet magas termelékenységi szintet elérni. Ez egyben érzékelteti, hogy a termelékenységi szintre jelentős hatással van a gazdaság mindenkori szerkezete, vagyis az egyes ágazatokban megtermelt hozzáadott érték. Éppen ezért vizsgálja fontos mutatóként az Eurostat az úgynevezett tényleges munkatermelékenységet (apparent labour productivity), amelyet az egy foglalkoztatott által előállított új hozzáadott értékként értelmez.
Az is figyelemre érdemes, hogy mely ágazatok aránya nő a teljes kibocsátásban. Nyilvánvalóan javítja a nemzeti szintű termelékenységet az, ha a magasabb termelékenységi szintű ágazatok aránya növekszik. Magyarországon állandó vitatéma az is, hogy miért alacsonyabb a kisebb méretű cégek termelékenysége, mint a nagyobbaké. Ha azonban megvizsgáljuk a nemzetközi adatokat, akkor azt tapasztaljuk, hogy a világon mindenhol alacsonyabb a kisebb cégek termelékenysége, mint a nagyobbaké. Ennek nyilvánvaló oka a másféle munkaszervezés. A kisebb cégek ugyanakkor mindenhol jelentős munkaadók. Például
Magyarországon a mikrocégek (0–9 fő foglalkoztatott) az összes foglalkoztatott körülbelül 33 százalékát alkalmazzák. A teljes mikro-, kis- és középvállalati szektorban pedig a munkavállalók mintegy háromnegyede dolgozik.
Azt a kérdést viszont ritkán szokták feltenni Magyarországon, hogy vajon miért jóval alacsonyabb nálunk a nagyvállalatok termelékenysége is, mint a fejlettebb országokban lévőké. A magyarázat persze egyszerűnek tűnhet: a különbség összefügghet azzal, hogy milyen tevékenységet végeznek máshol és Magyarországon, illetve hogy mekkora a helyben hozzáadott új érték. De vajon vannak annyira innovatívak, jól menedzseltek nálunk a vállalatok, mint mondjuk Ausztriában? Hiszen a termelékenység ezektől a tényezőktől is függ.
Nézzünk meg néhány fontos termelékenységi mutatót az Eurostat adataira alapozva ágazati és cégméret szerinti bontásban! A termelékenységet az Eurostat által használt tényleges termelékenységi mutatóval mérjük.
Nemzetközi összehasonlításban a termelékenység Magyarországon az üzleti szektorban a V4-országok között 2015-ben a legalacsonyabb volt, 2018-ban Lengyelországgal holtversenyben a második helyen van. 2015-ről 2018-ra pedig, ahogyan a százalékos érték mutatja, a magyar növekedés Csehország után a második legnagyobb (17,8 százalék). Ha azonban megnézzük a termelékenységi szintet Ausztriához viszonyítva, akkor 2015-ben a magyar érték az osztráknak alig több, mint harmada (33,3 százalék), 2018-ban pedig, a gyorsabb magyar növekedés miatt, már 36,6 százaléka.
Ezzel a növekedési különbséggel azonban Magyarország legkorábban 2050-re hozná be Ausztriát, ami rossz hír a versenyképesség-javítás szempontjából.
Illusztráció Fotó: Rosta Tibor / MTI
Nézzük most meg a termelékenységi szinteket az Eurostat által használt cégméretek szerinti bontásban is oly módon, hogy a hazai adatokat összevetjük a V4-ek közül a legjobb eredményt elérő csehországi adatokkal. (Azért a cseh adatokhoz viszonyítunk, mert ebben a bontásban az osztrák adatok nem állnak rendelkezésre.) A 2018-as magyar és cseh adatokat összevetve a legkisebb különbség a 10–19 főt foglalkoztatók esetén tapasztalható: a magyar a cseh érték 94,2 százaléka. Vagyis nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a nagyvállalatok termelékenysége közelíti meg leginkább a csehországi azonos csoportba tartozó cégekét, az ugyanis csupán a második legmagasabb érték (89,3 százalék) a cseh értékhez mérve. Abszolút értékben mérve a 250 fő fölötti alkalmazottat foglalkoztatók termelékenysége Magyarországon 55, Csehországban 63 százalékkal több, mint a 10–19 főt foglalkoztató kiscégeké. Ez az arány más országokban is hasonlóan alakul.
Nem jellemző tehát, hogy a magyar kisvállalati termelékenység kiugróan alacsony lenne a nagy cégekhez viszonyítva.
A nemzeti szintű termelékenységet, mint említettük, a gazdasági szerkezet is befolyásolja, ezért érdemes a teljes üzleti szektor mellett négy további ágazat termelékenységi szintjét és annak az osztrák értékhez viszonyított nagyságát is megvizsgálni.
Az összevetésben szereplő területek közül 2018-ban a legmagasabb termelékenységi szintet az infokommunikációs ágazat érte el 37,9 ezer euró/fővel, ez az osztrák érték 41,3 százaléka. A legalacsonyabb érték a turizmus-vendéglátást jellemzi (12,1 ezer euró/fő).
A teljes hozzáadott értékhez 2018-ban viszont az infokommunikáció csak 7,4, a turizmus-vendéglátás pedig 2,5 százalékkal járult hozzá.
Végül nézzük meg a teljes hozzáadott értékhez 2018-ban 36,5 százalékkal hozzájáruló feldolgozóipar termelékenységi adatait cégméret szerinti bontásban.
Látható, hogy a feldolgozóipar egészének átlagos termelékenysége az osztrák értéknek csupán a 36,4 százaléka (32,9 millió euró/fő). A legmagasabb érték a nagyvállalatoknál található, de a nagyvállalati érték is csupán 40,7 százalékát teszi ki az osztrák nagyvállalati termelékenységnek.
Nem állja meg tehát a helyét az az állítás, hogy a kiscégek teljesítménye nemzetközi összehasonlításban kirívóan rosszabb lenne, hiszen a 0–9 főt foglalkoztató feldolgozóipari cégek termelékenysége az osztrák érték 34,2 százaléka.
A teljesítménykülönbség tehát csupán 6,5 százalékpont.
Ha pedig a termelékenység növekedését is megvizsgáljuk 2015-ről 2018-ra a feldolgozóiparban, akkor a legnagyobb növekedés, 39,8 százalék éppen a mikrovállalatoknál történt, miközben az 50–249 főt foglalkoztató közepes méretű cégek termelékenysége csupán 9,1 százalékkal javult, a nagy cégeké pedig 1,3 százalékkal csökkent.
Az elmondottakat összefoglalva megállapítható, hogy a magyar gazdaság termelékenysége általában gyengébb, mint az osztráké vagy a csehé. Ezzel azonban nem elégedhetünk meg, meg kell keresni a mélyebben lévő okokat is.
Az adatokból látható a gazdasági szerkezet jellemzőinek fontossága: a magasabb hozzáadott értéket előállító ágazatok termelékenysége jobb. Cégméretek tekintetében is óvatosabban kell fogalmazni, hiszen
egyrészt nemzetközi összehasonlításban nálunk a nagyvállalatok és a kisvállalkozások termelékenysége egyaránt gyengébb, mint a fejlettebb országokban lévőké.
Másrészt a kiscégek termelékenysége nem kiugróan rosszabb, mint a nagyoké.
A kérdés ezért inkább úgy vetendő fel: mi okozza az általános lemaradást? A válasz részletes és objektív elemzést igényel. Csak vigyázni kell, nehogy úgy járjunk, mint aki elvesztette a kulcsát, és azt a lámpa alatt kereste, mert ott volt fény! A megoldáshoz ugyanis csak a valós okok megkeresésével lehet eljutni.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
