Úszva bonyolultabb, de van megoldás

Úgy tetszik, a világjárvány sem enyhítette a klímaveszélyre figyelők aggodalmait. Egyelőre az új német kormány kitart elődjének jó tíz évvel ezelőtti elhatározása mellett, tehát jövőre már a maradék német atomreaktorokat is bezárják. Közben egyre gyarapodik a német polgárok között azoknak a száma, akik nagyon is rosszallják a magas áramszámlákat, no meg joggal tartanak egy-egy nagy kiterjedésű és akár többnapos elsötétedéstől olyankor, amikor a szél tartósan nem akar fújni, és a Nap is hosszabb időre vastag felhők mögé bújik. 

Közben folyik a szénerőművek leépítése is. Elvileg. Mert a gyakorlatban számos országban továbbra is erőteljesen jelen vannak még (egyebek között főleg az atomerőművek építését erősen preferáló Kínában és Indiában). Jelenleg még ezek biztosítják a világ villamosenergia-termelésének több mint egyharmadát. Sőt, még napjainkban is épülnek új szénerőművek, 140 gigawatt teljesítményt adva, és tervezés alatt állnak továbbiak, amelyek több mint 400 gigawattot tudnak majd termelni (a paksi két új reaktorunk összesen 2,4 gigawattot ad majd).

Ám kétségtelen, hogy egyre nagyobb részt vállalnak a teljesen környezetbarátnak hirdetett, megújulókkal, elsősorban nap- és szélenergiával működő áramtermelők.

Már több mint 15 százalékot tesz ki a részvételük, és arányuk évről évre növekszik.

Van azonban – egyebek között – egy jókora hátrányuk: a megtermelt energiához viszonyítva igen nagy helyet foglalnak, az atom- vagy a szénerőművekhez képest akár több mint tízszeres is lehet ez az arány. Márpedig a napjainkra már nyolcmilliárdos és egyre növekvő létszámú emberiségnek mind nagyobb térségek kellenek a megélhetéséhez: az élelmiszer-termeléshez termőföldre van szükség, nem is kevésre, hozzá a lakhatás, a közlekedés is mind nagyobb területeket igényel. Nem véletlen, hogy a fejlett országok mellett a fejlődő országokban is teret nyernek a modern atomreaktorok, annál is inkább, mert a nagy aktivitású, hosszú élettartamú sugárzó hulladék problémáira is vannak már ígéretes lehetőségek: egy részük üzemanyagként újra hasznosítható. 

Ami a megújulókat illeti, kézenfekvő, hogy a naperőműveket lehetőleg sivatagos területeken, a szélrotorokat pedig az egyébként is állandóan széljárta tengerpartokon építsék meg. Ugyanakkor a víz mélysége határt szab, mert csak hatvan méterig telepíthetők ide a rotorok. Ez azért gond, mert a világ jól hasznosítható part menti szeleinek akár 80 százaléka a mélyebb vizű térségek fölött fúj. 

Kézenfekvő tehát az ötlet, telepítsünk akkor beljebb, a mélyebb vizekbe úszó szélrotorokat. Csakhogy a legtöbb isteni ötlet mögül előbukkan a sátán gonosz vigyora. Ebben az esetben is. Míg az úszó fúrótornyok viszonylag tömörek, ezért stabilak, addig a szélturbinák igencsak nyurga jószágok, amelyeket könnyen himbál, destabilizál, akár fel is dönt a szél. Mi több, a forgásra termett lapátok még erősítik is ezt a hatást. 

Ám a műszaki haladás nem torpan meg napjainkban sem. Két jeles nagyvállalat közölte, hogy a skót partoknál, a mélyebb vizeken megépítik a világ első nagy méretű úszó szélfarmját. A Royal Dutch Shell és a spanyol Iberdrola villamosszolgáltató skót leányvállalata hat úszó szélturbinát telepített Aberdeentől 15 kilométerre az Északi-tengerbe. Ezek ugyan összesen csak 50 megawattot szolgáltatnak, ám máris további nagy terveket dédelgetnek a vállalkozók, el akarják érni ennek ezerszeresét, vagyis a gigawattos nagyságot. A jelenlegi néhány szélturbina főleg kísérleti célokat, tapasztalatgyűjtést szolgál. Egyébként többféle kivitellel is próbálkoznak más, e téren profi cégek is a világban. Van, amelyik például egy tizenegy egységből álló, 88 megawattos létesítménnyel az Északi-tengerben működő fúrótornyokat látná el villamos energiával. Mármint akkor, amikor majd elkészül a projekt. Még magabiztosabb az a tervezet, amelynek megvalósulásával az úszó szélturbinák 500 megawatthoz juttatják Dél-Koreát, méghozzá már a jövő évben.

Minél nagyobb méretű egy szélrotor, annál kevesebb kell belőle ugyanannyi teljesítmény szolgáltatásához.

És e ponton már sorakoznak a problémák. Egyrészt minél nagyobb egy torony és a lapátjai, annál több a gond a gyártásával, a telepítésével, nemkülönben a helyszínre szállításával. Főleg pedig a karbantartásával, felújításával. Mert a hatalmas lapátokat időről időre le kell tisztítani, például a vízpárából rárakódott sótól, sőt – nem is túl ritkán – cserélni is kell őket. Ilyen magasságokban ezek a műveletek még a szilárd szárazföldön sem egyszerűek, hát még a szelek miatt állandóan imbolygó, nagy úszó tornyoknál. A parthoz közeli, szilárdan lecövekelt rotoroknál már elég jól megoldották a feladatot, ám az úszóknál a karbantartó járműnek a rajta lévő szerelvényekkel együtt magának is úsznia kell. Márpedig ha mindkét építmény úszik és állandóan himbálózik, nagyon nehéz feladat a stabilizálásuk. Léteznek már tervek, kísérletek, közbenső lehetőségek, ám a valódi, pontos és megbízható megoldás még voltaképpen várat magára.