Átlagok és szankciók

Együtt és egymásért – valami ilyesmi lehet az orosz energiahordozók szankciójáért lobbizók mottója. A borzasztó ukrán pusztítás láttán alapvető emberi reakció a tiltakozás, az „én ez ellen tenni akarok” indulat.  Ez a rövid írás azt próbálja bemutatni, hogy most többdimenziós gondolkodásra van szükség.

Az első dimenzió történelmi. Fel kell ismerni, hogy a második világháború utáni német gazdasági csoda lehetetlen lett volna az olcsó szovjet alapanyagok nélkül. A nyugat mérnöki és gyártási potenciálja csak kihasználatlan lehetőség maradt volna, ha nincs orosz gáz, olaj és szén. Leegyszerűsítve: a németek tudták, mit és hogyan kell gyártani, de ehhez kellett a Szovjetunió, mint megbízható nyersanyag-beszállító. Aztán 1991 után a volt szovjet utódállamok még egy extra szerepet is eljátszottak: megjelentek, mint luxusfelvevő piac. Több Mercedes volt Ukrajnában és Oroszországban, mint Németországban. Egy átlagos évben, minden munkanap egymillió euró értékű svájci órát importáltak csak Oroszországba. Ahogy az oroszok (és az ukránok) luxusfelvevő piaci szerepe erősödött, az EU úgy feledkezett el arról, hogy 1991 után a nyersanyag-beszállítói oldalon volt egy gyenge pont: a nyugati felhasználók és a keleti nyersanyag-kitermelők közé beékelődött Ukrajna, mint egy újra független ország. Az új Orosz Federáció (1991. december) megpróbálta azt a benyomást kelteni, hogy valójában nem történt itt semmi. A business as usual mottóval hosszú távú energia-nyersanyag szerződéseket írtak alá. Ma már tudjuk, hogy ezek a szerződések nem olyanok voltak, mint az 1991 előttiek: itt már volt ukrán tranzit. Ennek jelentősége pontosan 2022. február 24-én, a háború első napján lett világos.

A tranzit hatalmas üzlet Ukrajnának, amiért az oroszok naponta, valutában fizetnek. Ugyanez a tranzit az orosz nyersanyag köldökzsinórja a nyugat felé, így egyik fél sem érdekelt abban, hogy a tranzitvezetékek megsérüljenek. Városok, kórházak, pályaudvarok stb. borzasztó módon pusztulnak, de a tranzitvezetékek maradnak.

Itt kezdődik a második dimenzió: a logisztika. Hogyan jut el a nyersanyag az EU-ba és ott lehet-e gazdaságosan tárolni?  Itt a legegyszerűbb az elektromos áramra gondolni: orosz áram nincs Európában (az orosz rendszer nincs szinkronizálva az EU-val), és az áramot egyébként sem lehet tárolni. Az orosz áram kitiltása egész Európából semmilyen ellátásbiztonsági problémát nem jelentene: de ugyanezt már nem lehet elmondani az orosz olajról és gázról. Mind a kettő vezetékekkel van bekötve néhány EU-országba (leghíresebb a North Stream), valamint klasszikus tárolható termékek, de nem minden EU-országnak van elég tárolója. Egy további példa a bolgár gáz: az új déli vezetéken ömlik az orosz gáz Bulgáriába, de nincs hozzá elég tároló. Valamint ez az ország minden hónapban előre fizet az orosz gázért: mi történik, ha az előre kifizetett gáz behozatalát az EU megtiltja? A bolgárok vissza fogják kapni a pénzüket? Ha igen, akkor rubelben vagy euróban?

A másik oldalon ott van Magyarország: igazi gáztárolói nagyhatalom, viszont az orosz importgáz pontosan a fent említett bolgár–szerb vezetéken érkezik.  Ha a bolgárok április végén nem fizetnek előre, vagy nem rubelben fizetnek, akkor fog elegendő gáz érkezni a magyar tárolókba dél felől?

Ez lenne a harmadik dimenzió: az EU sajnos nem egy homogén energiapiac. Ezért van az, hogy az összeurópai átlagok most nem működnek: az EU-országok között annyira nagy a szórás, hogy aki most átlagokkal számol, saját magát csapja be. Például az tény, hogy az EU gázfelhasználásának 40 százaléka Oroszországból származik. De ez a statisztika eltakarja azt, hogy Finnországban csak orosz gáz van, míg Hollandiában csak minden tizedik molekula orosz. Az orosz gáz szankciója teljesen mást jelentene egy finn nyugdíjasnak és mást egy holland egyetemistának.  Vannak kitermelhető gázmezőkkel rendelkező országok (különösen Hollandia), és vannak olyanok, ahol a hazai termelés évek óta csökken (Magyarország). A kitermelés felfuttatása nem egyszerű: itt több évtizedre kell előre tervezni, milliárdokat befektetni annak tudatában, hogy a háború valamikor véget fog érni, és az oroszok újra dömpingelni tudják az EU-gázpiacot (ne feledjük: 2020 tavaszán az irányadó TTF gázindex egy számjegyű volt). Jelenleg az orosz gáznak Európában nincs alternatívája. De igaz az érme másik oldala is: az oroszok sem tudják az EU-gázimport bevételét LNG-vel vagy kínai vezetékes szállítással kiváltani. Az USA-LNG csak illúzió Közép-Európából nézve: mennyiségileg kevesebb, mint az orosz gázimport, logisztikailag sokkal bonyolultabb és drága. Kevés az LNG-terminál (lengyel és horvát van jelenleg) és több országnak (Magyarország is ilyen) nincs tengeri kikötője.

Nem ennyire egyértelmű az olaj esete. A kiindulópont itt is egy erős átlag: az összeurópai fogyasztás 27 százalékát importáljuk Oroszországból. Továbbra sincs egyetértés a szaksajtóban arról, hogy az orosz olajra tervezett közép-európai finomítókat egyáltalán át lehet-e arab vagy USA-olajra állítani; és ha igen, akkor ennek mi a költsége, valamint az időigénye. Hogyan fog a finomítókba eljutni a nyugati olaj, ha bevezetnék a szankciókat?

Röviden összefoglalva, blanketta szankciót az összes orosz energiahordozóra és egyszerre nem lehet bevezetni.  Az EU-nak termékről termékre, országról országra, a helyi logisztikát gondosan figyelembe véve kell haladnia. Az orosz olaj és gáz esetében nem működik a one-size-fits-all stratégia. Egy EU-ország minél keletebbre van, annál valószínűbb, hogy az orosz gázról és olajról egyszerűen nem tud másra váltani. Függetlenül attól, hogy váltani akar vagy nem – de ez már egy másik írás kezdő gondolata lehetne...