Vízbizonytalanság, vízkormányzás – vízbiztonság

Fülembe csengenek a régi sláger sorai: „végre itt a nyár, és meleg az idő”. Aminek az első pillanatokban úgy örülünk, mint valamikor gyermekkorunkban. Legalábbis az én generációm, aki túl van már élete javán, csak hogy az elmúlt évtizedekben a nyár már hosszan tartó kánikulai hőséget jelent, rendkívül száraz időjárást, a forróságtól és a csapadékhiánytól kirepedezett földeket, kiégett, megsárgult füvet, és a – legtöbb veszélyforrást magában rejtő – mezőgazdaságban elhúzódó aszályt. És nyomában mindnyájunk számára: időleges vízkorlátozást, olykor vízhiányt. Egyszóval a nyár mára a vízbizonytalanság idejét is jelenti. Mindezt megtapasztaltuk az elmúlt napok, hetek rendkívüli forróságának kézzelfogható következményeként, némely esetben, településen a vészharangot is megkondítva. E rövid cikkben arra teszek néhány észrevételt, hogy hogyan nyerhetnénk vissza mindennapi vízbiztonságunkat különös figyelemmel az aszályra.

A vízbiztonságot abban az értelemben használom, hogy ne kelljen sem vízkorlátozással, sem vízhiánnyal szembenéznünk, és a lakossági szolgáltatás éppúgy zavartalan és zökkenőmentes legyen, mint az ipari és a mezőgazdasági. Mert amikor „vízbizonytalansággal” találkoztunk, akkor értjük meg igazán, hogy a földi élet alapja a víz. Ezért is kell észnél lennünk. 

A mai életünk egyik kulcsszava – ahogy ezeken a hasábokon is kifejtettem – a takarékosság, az önmérséklet. Takarékosság a környezeti javainkkal, ahol is első helyen a víz áll. Ha szabad így fogalmazni, a „régiek tudták ezt”: ahol lehetőség nyílott rá összegyűjtötték az esővizet, a vezetékes ivóvízrendszer kiépülése mellett is használták a kutakat, ciszternákat az öntözésre. A modern és korszerű vízgazdálkodás egyik legfőbb eleme, hogy összegyűjtsük a vizeinket; sok átfolyó víz van a folyóinkban, tehát minél több és nagyobb víztározókra lenne szükség; ha csak úgy hagyjuk a Duna és a Tisza tekintélyes vízbőségét átfolyni az országon, akkor az bizony pazarlás. 

A vízmegtartó képesség növelésére több elképzelés, előterv született vízműtárgyak megvalósítására, melyekben tevőlegesen is részt vettem.  Jó példaként említem a Csongrádi vízlépcső, víztározó tervét.

A terv, mely a Mérnöki Kamarában készült, adottságnak tekinti a terület speciális vízrajzát, vagyis azt, hogy – a külföldi vízgyűjtőkből származó – vízkészlet eredményes kezelését csakis víztározással/duzzasztással lehet orvosolni. Egy ilyen műtárgy új és állandó munkahelyet jelentene a környéken élők számára, megnövekedne a mezőgazdasági termelés presztízse, és energiát is adna. Ezúton is ajánlom a döntéshozók figyelmébe a rendelkezésre álló terveket, melyek megvalósítására a magyar vízügyes szakma képes. De említhetném még a Duna-Tisza köze mezőgazdasági vízellátásának javítását szolgáló, vagy a Visegrádi vízi műtárgy megvalósítására vonatkozó terveket is.

A nagy hőség okozta veszélyeket ugyanis a tározók föltöltött vizével lehetne enyhíteni, sőt megszüntetni. Hogy egy igencsak aktuális példát hozzak föl, a téli gázszezonra – igen helyesen – hazánk a gáztározók feltöltésével készül föl, csökkentve a gázfüggőséget, a gázbizonytalanságot, amelyről Európa több országából hallunk vészjósló hangokat.

A vizes-mérnöki gondolkodást ma „vízkormányzásnak” nevezzük, amely azt jelenti, hogy teljes egészében együtt kell látni mindazt, ami a vizet a termőföldjeinkhez, településeinkhez, az országhoz, és a társadalomhoz kapcsolja. Ha a vízkormányzást, minden elemével együtt gondosan sikerül kialakítani, általa az aszálykárok jelentősen csökkenthetők lesznek.

Most néhány gondolat a mezőgazdaságot sújtó aszályról: Az aszály az a katasztrófa, ami az egész világot éhínséggel fenyegeti! Az aszály miatt megannyi fáradtságos munka ment/megy veszendőbe. Az aszályt a megváltozott időjárás miatt a hosszú ideig tartó csapadékhiány, és annak következményeként a felszíni és felszín alatti vízkészleteink csökkenő hozama okozza. 

Az ideihez hasonló rendkívüli év volt 1990, 1992, 1993, 1994, 2000, 2001. Ide kell még sorolni a 2002-es dunai árvízzel egy időben fellépő, az Alföldet és a Rába térségét érintő rendkívül vízhiányos időszakot is. Meg kell említeni a XIX. század legnagyobb aszályát is 1864-ben, ekkor az Alföld legnagyobb részében nem volt termés és sok jószág is elpusztult, amiket nem tudtak időben elhajtani a Dunántúlra, vagy Erdélybe az éhhalál elől.  A lakosság körében éhínség tört ki. Évtizedekbe tellett, amíg az aszály által okozott veszteség ismét pótolhatóvá vált.

Ma már pontosan tudjuk, hogy a globális hőmérsékletváltozás határozza majd meg a következő évtizedeket, többször várhatók rendkívüli árvizek, illetve aszályok. És itt visszatérnék korábbi gondolataimra: Magyarország speciális vízrajzi adottsága, hogy felszíni vizeink 96 százaléka határainkon kívüli vízgyűjtőkről származik, és ezért az ide érkező szélsőséges eloszlású vízkészletek hasznosítását sürgősen meg kell oldani. 

Erre figyelmeztet bennünket az a tény is, hogy Magyarország területének mintegy 90 százaléka aszállyal veszélyeztetett. 

Végezetül: a talaj eróziója is hosszan tartó problémákat okoz, ezért fontos, hogy az aszályos vidékeken jól funkcionáló öntözőrendszerek épüljenek ki, valamint a vízvisszatartás, a vízkészletek megőrzése, vagyis a vízkormányzás megteremtése az elsődleges célok közé tartozzon.