A kicsekkolt embertömeg és a feszített munkaerőpiac

„Gondold végig a következőt: te és az öt-tíz legjobb barátod/ismerősöd, ha akarna el tudna-e költözni/vissza tudna-e költözni a szüleihez/nagyszüleihez, vagy ha még nem költözött el, ott tudna-e maradni a szüleinél a következő öt-tíz évre úgy, hogy nem dolgozik, de kap enni rendesen, van hol aludnia és úgy általában élnie? Anélkül, hogy rendszeres munkajövedelemre tenne szert?”

Augusztusban sokakat megbombáztam a 20 és 50 éves közötti korosztályból ezzel a kérdéssel azért, mert a szuperfeszes amerikai munkaerőpiacról tanúskodó augusztus 5-i adatsor rengeteg kérdést vetett fel bennem is, és próbáltam a magyarázatot valahol a közgazdasági jelenségeken túl is keresni.

A nyilvánvalóan nem reprezentatív mintám eredménye engem is meglepett, mert szinte mindenki arról számolt be, hogy a döntő többség számára – még ha ez nagyon sok esetben jelentős arcvesztéssel járna is együtt – létező opció a szülőkhöz/nagyszülőkhöz költözés abban az esetben, ha ki szeretnének csekkolni a munkaerőpiacról, és valamilyen szinten ezzel együtt a társadalomból is. A személyes véleményem az, hogy ennek az opciónak a nagyon erős jelenlétével nem igazán számolnak a munkaerőpiaci előrejelzések sehol a világban.

Következzen ezzel kapcsolatban most egy gondolatkísérlet!

Kezdjük a statisztikai résszel. A már említett augusztus elején közzétett júliusi amerikai munkaerőpiaci jelentés szerint a foglalkoztatottak száma 528 ezer fővel nőtt, ami a várakozásoknak több mint a duplája. A munkanélküliségi ráta 3,5 százalékra esett, ami a koronavírus előtti hónapok legalacsonyabb szintjeivel egyenértékű, és ezáltal a legalacsonyabb munkanélküliségről tanúskodik 1969 óta.

Túl ezeken az adatokon van egy nagyon érdekes pontja ennek az amerikai munkaerőpiaci jelentésnek. A 3,5 százalékos munkanélküliséghez a pandémia előtt 63,4 százalékos participációs ráta tartozott, míg most már csak 62,1 százalékos. A participációs ráta azt fejezi ki, hogy a 16 évesnél idősebb amerikai lakosság hány százaléka van jelen a munkaerőpiacon. Ez a részvételi arány a kilencvenes évek második felében 67 százalékos értéknél tetőzött, majd demográfiai okok (öregedő korfa) miatt a 2010-es évek közepéig fokozatosan a 63 százalék körüli értékre csökkent. Itt stabilizálódott a 2014 és 2019 közötti időszakban, majd jött a világjárvány által okozott zuhanás, ám a teljes visszaépülés azóta sem következett be.

Ennek a részleges oka szerintem a munkaerőpiacról történő kicsekkolásban is kereshető. 

Mind a két dolog lehetőségének megnövekedése mögött a részben a 2009 és 2021 közötti pénznyomtatási éra által eltorzított árazások állnak. Az elmúlt 13 év eszközárinflációja szerte a fejlett világban ingatlanár-robbanáshoz vezetett, aminek a mértékét messze nem tudták lekövetni a munkajövedelmek. Hatalmas emelkedések voltak a részvénypiacokon, és létrejött még bónuszként egy új eszközosztály is a kriptodevizák képében. A havi átlagjövedelemben kifejezett eszközárak és kifejezetten az ingatlanárak drámai megnövekedése ezáltal ugrásszerűen javította az eszközökben gazdag (jellemzően idős korosztálybeli) emberek pozícióját, de számottevő mértékben rontotta az eszközökben szegény (jellemzően fiatal korosztálybeli) polgárok helyzetét.

Ennek az eszközárrobbanásnak a következtében a fejlett világban több tízmilliós embertömeg számára vált adottá az a lehetőség, hogy a korábban vártnál 10-20-30 évvel hamarabb „vonuljon nyugdíjba”. És ebből az embertömegből nem kevesen választják a három-négy lakás kiadása plusz egy befektetési portfólió által nyújtott megélhetést, szemben a munkahelyi stresszel és a permanens időzavarral. Valahogy így néz ki az eszközgazdag kicsekkolás, mint a történet vidámabb aspektusa.

Térjünk át akkor most a szomorúbb vetületre, ami nem más, mint az eszközszegény sztori, az érme másik oldala. A csillagos égbe felhúzott ingatlanárak mellett a fejlett világ társadalmaiban komoly, rendesen dolgozó embertömeg számára vált elérhetetlen álommá egy saját tulajdonú ingatlan. Ráadásul így 2022 nyarának végén a még mindig velünk lévő eszközárinflációs átrendeződés mellé megjelent egy egyre pusztítóbb „sima” infláció is, ami hatványozottan jelentkezik az élelmiszerárakban és a lakhatási költségekben. 

Mindez az eszközárinfláció-infláció kombó a koronavírus előtti helyzethez képest kegyetlen nyomás alá helyezi a fejlett társadalmakban élő lakosság egyre nagyobb részét. Érdemben megnőtt az elmúlt három évben azoknak a – jellemzően egyszemélyes háztartásként funkcionáló – embereknek száma, akik jövedelmük 30+ százalékát kénytelenek albérletre, 20+ százalékát rezsire és 30+ százalékát élelmiszerre költeni.

Ráadásul a munkabér és megélhetési költség harapófogóját úgy kell elviselni, hogy mindeközben soha nem látott mértékben ömlenek rá a reklámok és a hirdetések az emberekre, amelyek jellemzően a felhőtlenség életérzését közvetítik. Azét a felhőtlenségét, amelyet már órákra sincs reményük elérni nagyon sokaknak az imént vázolt harapófogó miatt.

Sok helyen az egyszemélyes háztartásban élő fiatalabb (nem feltétlenül fiatal) generáció egyről a kettőre jutási reménytelensége találkozik össze az idősebb generáció magányával és segítségnélküliségével. Illetve azzal a fajta ápolási világválsággal is, amiben élünk. És rengeteg helyen látjuk a világban, hogy a nagyvárosban birkózik valaki az egyre nehezebb körülményekkel, miközben valahol vidéken egy nagy házban él az egyedül maradt szülő vagy a páros magányban élő szülői pár, amúgy anyagi jómódban.

És még bele sem vettem a képletbe az egyre növekvő függőségeket: az alkoholizmust, a kábítószerfüggést, a közösségimédia- és játékfüggést, a szerencsejátékfüggést és társaikat, amelyek sok esetben a munka világától eltávolító erőként hatnak, és akkor még nem említettük a kiégést.

Egy szó, mint száz: az elmúlt szűk másfél évtized és a Covid következtében kettős nyomás hatása figyelhető meg, amely a munkaerőpiac feszítettségéhez vezet. Az egyik hatás a szanaszét nyíló eszközár-munkabér olló részben a pénznyomtatás által gerjesztett eszközárinfláció miatt. A másik hatás pedig a munkabér – megélhetési és lakhatási költség harapófogó, jelentős részben a hagyományos infláció miatt. Mindkét hatás erősen növeli a kicsekkolás esélyét a munkaerőpiacról. Véleményem szerint ez a hatás ott lehet az amerikai munkaerőpiaci adatok és kifejezetten a participációs ráta esése mögött. Több millió amerikai csekkolhatott ki a munka világából az elmúlt két-három évben a fentebb leírt mechanizmusok miatt. És megjelenhet ez a hatás a feszített magyar munkaerőpiac mögött is.