Soha ne add fel!

Egyre többek számára válik bizonyossá, hogy ez a válság, ami nemcsak a gazdaságot, hanem az élet minden területét felforgatja, egy szükségszerű, átfogó változás első lépcsője. Az emberek nagy része ezt jogosan, tragédiaként éli meg, hiszen sokan veszítik el mindenüket, amit egy életen át felépítettek, sőt azt is, amit elődeik építettek fel, gyűjtögettek a korábbi emberöltők során. Az újrakezdés pedig gyakorlatilag képtelenségnek tűnik. Azonban szükséges, ha életben akarunk maradni.

Soha nem hittük volna, hogy ami mindig is természetes volt, az egy pillanat alatt szertefoszlik. Hiszen mindent ugyanúgy csináltunk, mint eddig. Tesszük a dolgunkat, tervezgetünk, célokat tűzünk ki, és mindent elkövetünk azért, hogy az álomból valóság legyen. És egyszer csak történik valami teljesen rajtunk kívül álló, és mindent lerombol, amit eddig rengeteg munkával felépítettünk.

Ha mi rontunk el valamit, talán könnyebb elfogadni a nehézségeket. Mert akkor tudjuk, ha mi vagyunk a felelősek érte, akkor tenni is tudunk ellene, így könnyebb megtalálni a kivezető utat, a megoldást. Azonban amikor úgy csapnak össze a fejünk felett a hullámok, hogy nem mi ugrottunk a mély vízbe, sokkal nehezebb elfogadni a veszteséget.

Azonban mindennek meg kell találni a pozitív oldalát. Nehéz időkben ugyanis formálódunk. Vagy szembenézünk a problémákkal, vagy „bedugjuk a fejünket a homokba” és menekülünk. Minden a hozzáállásunkon múlik. Vizsgázunk önmagunk és mások előtt. Jellemből, emberségből, kitartásból. Amikor kilátástalanná válik a helyzetünk, összedől minden, és már a hitünk is kezd elhagyni, akkor derül ki igazán, hogy „ki a legény a gáton”.

Hát most bizonyíthatunk! Az új katatörvény és a rezsicsökkentés újraszabályozásának bejelentése utáni első sokk hosszúra nyúlik, talán még mindig nem ocsúdtunk fel belőle. De azt látnunk kell, hogy csodák bizony nincsenek. A béke és a biztonság kora elmúlt, és rá kell ébrednünk, hogy senki sem fogja már a kezünket. Ha mi nem követünk el mindent azért, hogy fel tudjunk állni, és megtegyük az újrakezdés első, bizonytalan lépéseit, örökre a földön fekve találjuk magunkat. Belesüppedhetünk az önsajnálatba, vagy elhatározhatjuk, hogy nem hagyjuk magunkat. Nehéz. Iszonyatosan. De ez az egyetlen lehetőség. Megrázni magunkat, és keresni a megoldást. Ahogy már megtettük jó párszor az életünk során. És mindig abban reménykedtünk, hogy nem lesz rá többé szükség, de valahogy mindig óriási büszkeséggel töltött el bennünket, hogy sikerült. Hogy képesek voltunk nemhogy a nulláról, de a mínuszokról is újrakezdeni.

Amikor pedig visszatekintünk, gyakran észrevesszük, hogy azok a dolgok, amelyekhez foggal-körömmel ragaszkodtunk, talán nem is voltak annyira fontosak. Talán kár is volt aggódni amiatt, hogy elveszíthetjük őket, hiszen itt vagyunk, és nélkülük is minden működőképes. Amit viszont soha nem adhatunk fel, az a hitünk. Mert ha az is elhagy bennünket, valóban nincs tovább. Amikor pedig éppen elfogy az erőnk, a szeretteink iránti kötődésünk és az irántuk érzett felelősségünk görget át minket minden akadályon, még ha azok elsőre leküzdhetetlennek is tűnnek. Mert minél nagyobb erőfeszítéssel érjük el a kívánt célt, az annál értékesebb lesz a számunkra. És mi magunk is annál értékesebbek leszünk a saját szemünkben, mert elmondhatjuk, hogy megcsináltuk, hogy képesek voltunk rá. 

Nem mondom, hogy nem lennénk meg lejtmenetek és szakadékok nélkül. De ezek által leszünk erősebbek. Ezek tesznek minket kősziklává a kavicsok világában. Így hát az egyetlen út előrevezet. Tanulni a múltból, nyitott szemmel és szívvel járni, és meglátni a fontosat a sok jelentőségtelen között. Remélni a legjobbat, de felkészülni a legrosszabbra. És persze mindig szárazon tartani a puskaport.