Termelékenység: vannak-e még tartalékaink?

A jelenlegi nemzetközi gazdasági és politikai kihívások közepette hazánknak három erőteljes elvárás között vitorlázva kell megtalálnia a lehetséges utat. Egyidejűleg kell biztosítania a növekedés folyamatosságát, erősítenie az antiinflációs környezetet és javítania az energia- és ökológiai hatékonyságot. Nem egyszerű feladvány, s ezért a megoldás is többrétű. Tudjuk, hogy a „jó recept” feltételezi a „helyes diagnózist” és az „alkalmas terápia” (cselekvési mód) azonosítását. Ha ebből indulunk ki, akkor keressünk diagnózist. Kapóra jön ehhez a Magyar Nemzeti Bank 2022. júliusi Termelékenységi jelentése, amely közelebb vihet minket a megoldásokhoz vezető irány kijelöléséhez.

A már említett hármas elvárásnak való megfelelés (egyik) kulcskérdése a termelékenység. Az szinte magától értetődő, hogy ennek erősítése stabilizálja a remélt növekedést, és az infláció ellen is hat. Előrelépni pedig lehet, mert elmaradásunk jókora. Magyarországon az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték 2021-ben az EU-átlaghoz képest 72,3 százalék volt, ami 1,7 százalékos javulás a 2019. évi 70,6 százalékos szinthez képest. A munkatermelékenység 2019-ről 2021-re 1,3 százalékkal nőtt, ami jóval meghaladja a V3-ak (0,5 százalék) és az EU-átlag (0,4 százalék) hasonló mutatóját. Esélyünk jó, de jelentős további előrelépésre lenne szükség. Különösen igaz ez akkor, ha a termelékenység két fontos tényezőjét, az innovációt és a digitalizációt vizsgáljuk. Bár hazánk az elmúlt években számottevő erőfeszítést tett a hazai innováció finanszírozásának növelésére, mindez az eredmények oldaláról (például szabadalom, védjegyek és formatervezési oltalmak száma) nem jelentkezik. Említésre érdemes pozitív folyamat a hazai, magyar tulajdonú vállalatok növekvő részvétele a k+f-tevékenységben, és fejlődő együttműködési hajlandóságuk az innovációs rendszer többi szereplőjével. 

Hasonló a helyzet a digitalizációban: itt is előny a jól kiépített infrastruktúra, miközben a digitális infrastruktúra vállalati kihasználtsága jelenleg is problémás. Az előbbinél a hazai mutató 2020-ban a 12. helyet biztosította számunkra az EU-tagállamok között, míg az utóbbi csupán a 26.-at. Általában is igaz, hogy az innovációs „kimeneti” számaink, digitalizációs hatékonysági mutatóink jellemzően a tagállamok utolsó harmadába pozicionálják teljesítményünket, jócskán elmaradva a V3-as országok átlagától is. Az összkép inkább vegyes, de éppen hátrasoroltságunk jelez igen nagy termelékenységi és ezen keresztül GDP-növekedési tartalékot. Ami az elemzésekből kitűnik: legtöbbször a kkv-k kerülnek a célkeresztbe. Az ő oldalukon vannak a legnagyobb „elmaradások”, és ott a legerősebb a nagyobb előrelépés esélye is. 2019 és 2021 között a kkv-k 7 százalékos termelékenységcsökkenése mellett, az itthoni nagyvállalati szektor stagnálása miatt, 2020-ban nőtt a nagyvállalatokhoz mért termelékenységi rés.

Rendelkezünk természetesen olyan adattal is, amelyre igazán büszkék lehetünk: ilyen például a magyar kkv-kban az IKT- (információ- és kommunikációtechnológia) szakemberek foglalkoztatása, ami az EU-átlag 21 százaléka helyett 26 százalék. Ellenben itt is csupán addig pozitív a kép, ameddig ki nem derül, hogy ezek a szakemberek csupán kismértékben képesek digitalizálni a vállalati folyamatokat, mivel a hazai vállalatok elmaradnak nyugat-európai társaiktól a modern vállalatirányítási és ügyfélkezelési szoftverek használatában.

A diagnózis tehát adott, de mi a cselekvés útja? A válasz többrétű: a korábban is jelzett, erőteljes állami aktivitást fenn kell tartani, sőt k+f-területen növelni kell, s elkerülhetetlen a forrásallokáció átgondolása új és hatékony eszközrendszerrel. Ez az eszközrendszer pedig állítsa fel alapvető követelményként az energiahatékonyságot és a fenntarthatóságot (ökológiai vonatkozásokkal). Ezzel eredményesen válaszolhatunk a hármas elvárás rendszerének kihívásaira. A digitalizáció és az innováció a termelékenység növelésének állandó tartaléka. Lépjünk előre! Ám mindig és mindent mérni kell, és visszamérni – amit ma még sokszor elfelejtünk.