Az amerikai szankciós politika következményei és kilátásai

A híradásokat követve úgy tűnhet, a szankciós politika virágkorát éljük, ugyanakkor a gazdasági szankció mint külpolitikai eszköz népszerűsége már az 1950-es években látványos növekedésnek indult. Ez elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhető, mivel Washington mindenki másnál gyakrabban nyúlt ehhez az fegyverhez. Mégis, friss kutatások szerint kifejezetten bizonytalan, hogy szankciók révén mennyire befolyásolhatók a gazdasági folyamatok, és elérhetők-e a kívánt politikai változások. 

A hidegháború vége óta a gazdasági szankciókra a fegyveres konfliktus alternatívájaként tekintenek, így ennek az eszköznek az alkalmazása erős hatással van a háborúk közti időszakok világgazdasági és politikai folyamatainak alakulására. Nincs ez másként napjainkban sem, amikor az Egyesült Államok szövetségeseivel az ukrajnai háborúba közvetlenül be nem avatkozva, elsősorban gazdasági szankciók révén igyekszik gyengíteni Oroszországot, illetve a technológiatranszfer korlátozásával próbálja visszatartani Kínát a két nagyhatalom versengésében. 

Korábban ugyanis Washington ezzel az eszközzel akarta biztosítani, hogy az USA technológiai téren egy-két generációval mindig a potenciális ellenfelei előtt járjon. Ez azt jelentette, hogy az új technológiák kifejlesztését követően a korábbiakra vonatkozó exportkorlátozásokat feloldották, aminek révén az amerikai vállalatok exportlehetőségekhez jutottak, a bevételt pedig kutatás-fejlesztésre fordíthatták, illetve a versenytárs országok – köztük Kína – kevésbé voltak motiváltak, hogy saját alternatív technológiákat fejlesszenek ki. A jelenlegi korlátozások azonban úgy érvényesek a legújabb technológiákra, hogy közben a korábbiakra vonatkozó exportkorlátozásokat nem oldják fel. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy Washington célja befagyasztani Kína technológiai fejlettségét a jelenlegi szinten, vélhetően elsősorban azért, hogy így akadályozza Kína katonai képességeinek fejlődését.

Az Oroszországgal szemben bevezetett pénzügyi szankciók kapcsán az egyik leggyakrabban elhangzó kérdés, hogy milyen hatással lesznek az intézkedések a dollár hegemóniájára, és vajon meggyorsítják-e a kínai renminbi nemzetközi térnyerését. A statisztikák mindenesetre azt mutatják, hogy a szankciók által elindított folyamatok egyelőre nem gyorsították fel a dollár trónfosztását és a renminbi felemelkedését, aminek több oka is van. A renminbi továbbra sem váltható át szabadon, ami pedig a globális tartalékvaluta-státusz előfeltétele lenne. A kínai tőkepiacok továbbra is fejletlenek, korlátozott lehetőséggel a külföldi részvételre. Ezenkívül likviditása miatt a legtöbb országnak sokszor olcsóbb, biztonságosabb és hatékonyabb dollárban bonyolítani a kereskedelmét. Egyelőre az sem jósolható meg, hogy a kínai digitális jegybankpénz mennyire fogja felgyorsítani a renminbi nemzetközi térnyerését.

Ugyanakkor sokkal drasztikusabb hatással lenne a nemzetközi pénzügyi rendszerre, ha például egy Tajvan körüli komoly incidens miatt az USA Kínával szemben vezetne be olyan jellegű szankciókat, mint tette azt Oroszország esetében. Kína a világ második legnagyobb gazdasága, első számú kereskedő nemzete, és több mint 120 ország legfontosabb kereskedelmi partnere. Emellett Kína összehasonlíthatatlanul mélyebben integrálódott a globális termelési hálózatokba, mint Oroszország. A látszat ellenére Washington politikájában azért megfigyelhető, hogy eddig kerülte a túlzott egyoldalú szankciókat Kínával szemben, amelyek arra kényszerítenének más országokat, hogy válasszanak a dolláralapú nemzetközi pénzügyi rendszer és a Kínával való üzleti kapcsolat között, mivel ez komoly ösztönző lenne arra nézve, hogy alternatívákat kezdjenek építeni a dolláralapú rendszerrel szemben.

A 2022 első fél évében fennállt magas energiahordozó-árakon túl ennek az is az oka, hogy kereskedelmi forgalmának egy jelentős részét Oroszország sikeresen irányította át Ázsia felé, melynek országai alternatív exportpiacokként és importforrásokként léptek elő. Mindez elgondolkodtató lehet az amerikai vezetés számára a szankciók jövőbeni alkalmazását illetően. A gazdasági szankció mint külpolitikai eszköz egyértelmű nyugati gazdasági dominancia mellett működik a leghatékonyabban, Oroszország esete pedig újra megmutatta, hogy ez a korszak elmúlt. Ezzel együtt Ázsia mégis vesztese lehet a „szankciók korának”. A régió felemelkedése az összetett nemzetközi értékláncoknak köszönhető, amelyek gazdasági és nem politikai logika szerint épülnek fel, és amelyek az összekapcsolt világgazdaságban működnek a leghatékonyabban. Ha a geopolitikai megfontolások válnak fő mozgatórugóvá a régióban, akkor összességében a térség nem lesz képes valóra váltani a benne rejlő gazdasági potenciált.

Az Egyesült Államoknak azt is mérlegelnie kell, hogy ha a világ a gazdasági szankciók rutinszerű alkalmazására számít a jövőben, akkor minden potenciális célpont ország felkészül rájuk, így végső soron kevésbé lesznek hatásosak, illetve elveszítik azt az elrettentő képességüket, amely talán az eszköz legnagyobb előnye. Végeredményben pedig a kiterjedt szankciós politika azt a világrendet fogja károsítani, amelyet meg akar védeni.