Meddig tarthat a kamatemelés?

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) keddi, 30 bázispontos alapkamat-emelése (0,9 százalékra) csupán a kezdőrúgás volt egy egyelőre bizonytalan intenzitású kiigazítási sorozatban, a piac most azt találgatja, hogy az infláció kordában tartásához pontosan mit is lehet a folytatás.

Főleg, hogy a várakozásokkal ellentétben nem negyedéves, hanem annál gyakoribb lépésközegben, havi szinten reflektálhat a beérkező adatokra a jegybank.

A piac az év eleje óta várta a keddi döntést, a jegybankárok a közelmúltban ezt többé-kevésbé sikeresen elő is készítették, ezért a mostani emelés mértéke, illetve az egyhetes betéti kamatnak az alapkamat szintjére történő felhozása, majd az eszköz parkolópályára tétele már nem is okozott meglepetést.

Az már annál inkább, hogy a korábbi értelmezésekkel szemben nem negyedéves ritmusban, vagyis az inflációs jelentésekhez kötve, hanem kifejezetten havi rendszerességgel, a még gyakoribb makrogazdasági adatfolyamhoz igazítva képzeli el a szigorítási ciklust az MNB.

Miért lehetséges ez? Túlságosan megijedtek volna a döntéshozók?

Avagy a rendkívüli körülmények között robbanásszerűen újrainduló globális gazdasági környezetben egészen egyszerűen ilyen mértékű óvatosságra van szükség?

Az adatok, valamint a járvány jellegéből és lefolyásából fakadó esetleges további kockázatok miatt mindkét megközelítés indokolttá teheti a megszokottnál nagyobb proaktivitást.

A hivatalos kommunikáció szerint addig tart a kiigazítás – amelynek ütemezése és mértéke tehát az egymillió dolláros kérdés –, ameddig az infláció a monetáris politika horizontján fenntartható módon nem tér vissza a 3 plusz-mínusz 1 százalékos jegybanki középtávú célsávba.

Hogy ez mikor következik be, azt a jegybanki endogén kamatpálya tükrözi csupán, amelyet a piac érthető okokból nem ismer.

A kedden megismert jegybanki előrejelzések szerint az infláció az év hátralevő részében még a célsáv felett alakul,

idén évi 4,1 százalékos átlagot eredményezve, jövőre azonban ismét lejjebb mehet, és az éves átlag 3,1 százalékra süllyedhet.

Ezek egyébként a 2021‑es 6,2 százalékos, illetve 2022-es 5,5 százalékos GDP-prognózisokhoz képest még kifejezetten visszafogott becslések.

Vagyis az inflációs várakozások körül a kockázatok egyértelműen felfelé mutatnak, amit amúgy a jegybank sem vitat.

A szigorítás – feltéve, hogy a gazdasági környezetben jelentős változások a most gondoltakhoz képest nem lesznek, beleértve a jelenlegi 350 körüli ­euró-forint árfolyamszint állandósulását is – legalább egy negyedévig eltarthat, de akár ennél tartósabb, két-három negyedéves is lehet.

Kérdés persze, hogy mennyire lesz agresszív a jegybank, illetve hogy a beépült kamatpiaci várakozásokat milyen mértékben kell hogy kiszolgálja.

A piaci konszenzus az idén 4,1 százalékos, jövőre a jegybankinál magasabb, 3,3 százalékos inflációt vár.

Ebből kiindulva a legtöbb forgatókönyv nem csupán a harmadik negyedévre korlátozódó, hanem legalább az év végéig tartó kamatemelési sorozatot feltételez.

A bankközi piaci árazások alapján az alapkamat és az effektív piaci kamatláb (háromhavi Bubor-kamat) szeptemberben már 1,5 százalék, decemberben 1,8, jövő nyáron pedig akár 2,1 százalék körül alakulhat, ami a harmadik negyedévben praktikusan 3 × 20 bázispontos, a negyedikben további 3 × 10 bázispontos, jövőre még újabb, legalább 30 bázispontos emeléssel járna.

A hazai kamatkörnyezet legutóbb az elmúlt évtized első felében állt ilyen magasan, vagyis

rendkívül izgalmas hónapok elé nézünk,

miközben a 2019-es kibocsátási szintet már jó eséllyel a harmadik negyedévben elérő hazai gazdasági teljesítmény inflációgerjesztő farvizén találgatjuk, hogy valóban indokolt-e az ilyen mértékű óvatosság a monetáris tanács részéről, avagy ezúttal is csak az elemzők és a befektetők értékelik túl az elhangzottakat, ahogyan erre korábban egyébként már többször láttunk példát.

Nem lenne meglepő, ha megint az utóbbiról lenne szó.