Kötelező a látszólag önkéntes nyugdíjbiztosítás

Magyarországon ma a nők átlagosan 21 évig, a férfiak közel 15 évig nyugdíjasok. A nők kedvezményes nyugdíja miatt a nyugdíjba vonulásuk korcentruma 62 év körül ingadozik, a férfiaknak meg kell várniuk a korhatáruk betöltését, vagyis jövőre már a 64 év 183 napot, 2022-ben és utána a 65 évet. A következő évtizedekben tovább nőhet a nyugdíjban töltött idő. Ennek elsődleges oka, hogy a várható élettartam emelkedik, így az Y generációnak és a náluk is fiatalabb Z és alfa nemzedékeknek arra kell készülniük, hogy negyedszázadnál is hosszabb ideig nyugdíjasok lesznek – hacsak nem emelkedik a 2040-es évektől 67 évre vagy a fölé a nyugdíjkorhatár, vagy más módon nem szabnak korlátot a nyugdíjban töltött élettartamnak.

A nyugdíj igénybevételének korlátozására két sikeres európai példa is van, amely figyelemre méltó. A svédek a várható további élettartamtól is függővé teszik a nyugdíj összegét (minden évben minden évjáratra újraszámolt életjáradéki osztók alkalmazásával). A britek nem engedik, hogy a húszéves kortól rendszeresen újramért további élettartam egyharmadánál hosszabb időt tölthessen valaki nyugdíjban (ennek következtében a brit rendszerben nőhet először 70 évre a nyugdíjkorhatár Európában).

A magyar nyugdíjrendszer hosszútávú fenntarthatóságát biztosító hasonló eljárások bevezetése egy-két évtizeden belül elkerülhetetlen lesz.

Ráadásul a magyar fiatal és középkorú generációkat évről évre egyre súlyosabban érintheti a kötelező szülőtartás egyelőre még elhanyagolhatónak látszó jogi kötelezettsége, amely igazi harapófogóba zárja az eltartó generációkat:

a gyerekeik mellett a rászoruló szüleik részbeni vagy teljes eltartása is rájuk hárul, miközben a saját nyugdíjtőkéjük megteremtéséről is gondoskodniuk kell.

Ez a kötelezettség különösen a külföldön dolgozó magyarokra zuhanhat rá, akár már a következő években.

Emellett egyre több olyan lesz a nyugdíjigénylők között, aki a rendszerváltozást követő aktív életszakaszában hosszan bolyongott a szürke- és a feketegazdaság labirintusaiban, majd minimálbérre vagy annál is kisebb részmunkaidős keresetre volt bejelentve, esetleg közfoglalkoztatottá, evássá, ekhóssá, katássá válva még kisebb nyugdíjjogosultságokat halmozott föl.

Az ő nyugdíjvárományuk drámaian alacsony lesz, vagyis szinte automatikusan ráterhelik magukat a gyerekeikre, akár akarják, akár nem.

Emiatt a látszólag önkéntes nyugdíjbiztosítás valójában minden felelősen gondolkodó ember számára kötelező. Persze sokan számolnak azzal, hogy nyugdíjas éveikben is dolgoznak majd, és nem fogják a gyermekeiket terhelni még akkor sem, ha kicsi lesz a nyugdíjuk. Vajon mennyiben reális ez a várakozás?

Az öregségi nyugdíjban részesülő kicsivel több, mint 2 millió ember közül a legutóbbi statisztikai jelentés (2019. október) szerint 115 ezren dolgoznak munkaviszonyban, ami jelentős növekedés a tavalyi számhoz képest. Ennek oka, hogy

2019 januárjától a nyugdíj mellett munkaviszonyban történő továbbfoglalkoztatás nagyon kedvezővé vált:

a nyugdíjas bérét csak a 15 százalékos szja terheli, miközben teljes járulékmentességet élvez (az aktív korúakhoz képest 18,5 százalék megtakarítás), s emellett a munkáltatója is mentesül a szociális hozzájárulási adó (17,5 százalék) és a szakképzési hozzájárulás (1,5 százalék) fizetése alól. Persze látható, hogy még a valós növekedés ellenére is csak 5 százalék körül ingadozik a nyugdíjuk mellett (bejelentett módon) munkaviszonyban dolgozók aránya a teljes nyugdíjas népességen belül. Ha minden egyéb (megbízási, kiegészítő vállalkozási és hasonló) jogviszonyt is figyelembe veszünk, a nyugdíj mellett dolgozó idősek összesített száma talán 220 ezer lehet, így a legoptimistább becslések szerint a nyugdíjasok 11 százaléka dolgozhat több-kevesebb rendszerességgel a nyugdíja mellett.

Miután azonban a 65 év feletti magyarok arányszáma – ami pontosan tükrözi a lakosság öregedését – nagyon gyorsan nő (ma minden hatodik, tíz év múlva minden negyedik, 2050 után közel minden harmadik magyar 65 évesnél idősebb lesz),

a munkaerő iránti égető igényt egyre nagyobb részben csak a nyugdíjasok köréből lehet majd kielégíteni.

A valóságban egyébként még ennél is drámaibb a Magyarország területén tapasztalható demográfiai öregedés, hiszen

a fiatalabb korosztályok tagjai közül több mint hatszázezren tartósan külföldön dolgoznak, és egyelőre eszük ágában sincs hazatérni,

következésképpen a munkáltatóknak (a munkavállalás céljából engedélyezett ukrán, kínai, vietnámi és más migráció, valamint a nem dolgozó nők mellett) lassan valóban nem marad más toborzási forrásuk, mint a nyugdíjasok rétege.

A kényszerhelyzet nyilván egyre inkább ösztönözheti nyugdíjasok felvételére a munkáltatókat, annak ellenére, hogy

a munkaerőpiacon minden elvi tiltás dacára erősen rontja a nyugdíjasok esélyeit az alig leplezett életkori diszkrimináció.

Emellett a legnagyobb munkáltató, az állam továbbra sem teszi lehetővé az állami alkalmazottaknak a nyugdíj mellett változatlan jogviszonyban történő munkavégzést (a nyugdíj és az illetmény nem vehető föl együtt, a nyugdíj folyósítását mindaddig szüneteltetik, amíg valaki közalkalmazotti vagy hasonló jogviszonyban dolgozik a nyugdíja mellett – ha egyáltalán megkapja ehhez az előzetes kormányzati hozzájárulást).

Az sem mellékes, hogy milyen egészségi állapotban éli meg valaki a nyugdíjas életkorát, és e tekintetben Magyarország különösen rosszul áll.

Az időskori várható egészséges élettartam tekintetében a legrosszabbak közé tartozunk az OECD tagállamai között (a nyugdíjkorhatár betöltésétől várható további élettartamunknak átlagosan csak az egyharmadát töltjük egészségben),

s ez nyilván a legkeményebb korlátja a nyugdíj melletti munkavégzésnek, bármilyen elszántan állította is valaki korábban, hogy a leendő nyugdíja mellett tervezett munka révén győzi majd le a jövő anyagi nehézségeit. Mindezek alapján az

a sokak által hangoztatott megoldás, hogy az időskori anyagi gondokat a nyugdíj melletti munkavállalással oldják meg, a legtöbb esetben önbecsapás, veszélyes illúzió.

A helyzetet tovább nehezíti, hogy a magyar nyugdíjrendszer áttekinthetetlen: senki nem látja előre az élete során, hogyan nő a nyugdíja, hogyan épülnek a jogosultságai, mennyi járulékot érdemes fizetnie. Emiatt

az állami nyugdíjrendszer nem képes a társadalombiztosítási rendszer résztvevői számára láttató erővel megjeleníti, milyen nyugdíjra számíthatnak, s ennek tükrében mekkora erőfeszítést érdemes és szükséges tenniük a leendő nyugdíjuk öngondoskodással történő kiegészítése érdekében.

Az európai nyugdíjrendszerek legnagyobb részében a biztosítottat megillető állami nyugdíjváromány alakulása naprakészen és fillérre pontosan követhető.

Az átláthatóság hiányát Magyarországon elsősorban az okozza, hogy a bruttó kereseteinkből nettó nyugdíjat számol a rendszer, emiatt bonyolult számítássorozat szükséges a nyugdíj kalkulálásához. A megoldás egyszerű:

a világ összes fejlett nyugdíjrendszerének példáját követve át kell állítani a rendszert a bruttó nyugdíjszámításra (2010-ben már majdnem megtörtént).

A bruttó keresetekből számított nyugdíj így maga is bruttó összegű lenne, vagyis adó- és járulékterhet viselne – ezzel egyúttal azt a méregfogat is kihúznánk, hogy a nyugdíjasokat el kell tartaniuk az aktív korosztályoknak.

A bruttó számolás révén egycsapásra átláthatóvá és követhetővé válna mindenki nyugdíjvárománya, akárcsak Ausztriában, Svédországban és a legtöbb európai államban.

Az állami nyugdíjváromány naprakész ismerete pedig nagyban előmozdítaná a magyarok öngondoskodási hajlamának erősödését, mindannyiunk jövőbeni érdekében.