Elégedetlenül ünnepel Németország

Messziről nézve a "létező" szocializmus összeomlása után maradt káosz talán legszerencsésebb darabjának látszik a "szovjet övezetből" Kelet-Németországgá, majd Német Demokratikus Köztársasággá előléptetett terület. Közelebbről nézve azonban látható, ugyanolyan problémákkal küzd, mint a "béketábor" valamennyi túlélője. Tíz év a Német Szövetségi Köztársaság és az Európai Unió kebelében sem volt elég a Nyugattal való egyenértékűség eléréséhez. Ennek oka természetesen nem a kilencvenes években követett politika, különösképpen nem a gazdaságpolitika, hanem a magántulajdonon s versenyen alapuló gazdaság felszámolásának előző évtizedei. Az "átkos" korszak tulajdonképpen nem 1945-ben kezdődött, hanem legalább a második világháborúban, sőt előbb, a válság idején bevezetett kényszerintézkedésekkel, amelyek viszont az első világháború hadigazdaságának felélesztett elemei voltak. Lenin ezen a téren éppúgy Rathenau tanítványa volt, mint Albert Speer.

Ezért van, hogy a számokat nézve az újraegyesítés megvalósítása, attól függően, hogy honnan nézzük, leírható sikeresnek és balszerencsésnek egyaránt. Kohl kancellár a Bundesbank tanácsa ellenére 1:1-ben állapíttatta meg a nyugati és a keleti márka árfolyamát, amely addig hivatalosan egy a kilenchez, feketén 1:20 volt. A politika azon félelme miatt kényszerült erre, hogy a fal leomlása után az életszínvonal-különbség következtében megindul a lakosság áramlása nyugat felé. Az eredmény: a kenyér és a burgonya ára azonnal ötszörösére nőtt, míg a bérek emelkedése csak elkezdődött, de az év végére a fizetések már 30 százalékkal voltak magasabbak. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy a munkanélküliek száma megkétszereződjön. A költségek emelkedése s a külföldi és a belföldi piac összezsugorodása versenyképtelenné tette a keletnémet gazdaságot. A GDP egyharmaddal, az ipari termelés a felére csökkent.

A nyugati országrész 1991 óta a keletiek adóját levonva 1,4 ezer milliárd márkával támogatta a volt NDK átalakulását. Rengeteg pénz folyt az infrastruktúrába: 750 ezer lakás épült, korszerűsítették a barnaszénerőműveket, épülnek az autópályák. Ezenkívül a beáramló nyugatnémet magántőke újjáteremtette a feldolgozóipart. Ráadásul a privatizálást nem kísérhette a "külföldieknek kótyavetyélik el" szövegű hiénaüvöltés. Drezdából persze ez nem látszik ilyen egyértelműnek, és a nyugatnémet tőke, a fal másik oldaláról jött vezetők sok keleti főben keltenek ellenséges indulatot.

Mindenesetre az idősorok elejét és végét nézve a kezdeti visszaesést fellendülés követte. A folyamat egésze és a két országrész színvonalának összevetése azonban azt mutatja, az erőfeszítés nem volt elég ahhoz, hogy kiegyenlítse a gazdasági fejlettséget és jólétet. Például 1995 óta az átlagbérek különbsége nem csökken tovább: a keleti a nyugatinak mintegy háromnegyede. Az alacsonyabb létfenntartási költségek miatt a rendelkezésre álló személyi jövedelem a nyugatinak 90 százaléka, de a termelékenység a 60 százalékot sem éri el.

Ilyen körülmények között érthető, hogy sem a nyugatiak, sem a keletiek nem elégedettek. Az előbbiek szeretnének szabadulni az 5,5 százalékos szolidaritási pótadótól, az utóbbiak pedig természetesnek tartják és megszokták a magasabb életszínvonalat, amelyet már nem az "endékással", hanem a mai nyugati tartományokéval hasonlítanak össze. Úgy találják, nyugati honfitársaik fensőbbségesen lenézik őket, sokan hiányolják a "szocialista lét biztonságát és bensőségességét", szembeállítva a kapitalista anyagiassággal és teljesítményhajszával. Nem értik a bér és termelékenység közötti feszültséget. Ennek politikai vetülete az utódpártra leadott nagyszámú szavazat a korosabb nemzedékek körében, és az európai átlaghoz képest -- választék hiányában -- jelentős szélsőjobb aktivitás a fiatalok között. Ilyen párt azonban mégsem a berlini Bundestagban ül.